Háromszázharmincnégy kilométer, autóval is négy óra távolság a legközelebbi ukrán határátkelőhely Hódmezővásárhelytől, mégis már a háború második napján megérkezett az első menekültcsalád a városba. Ők autóval jöttek, mert közeli rokonuk már csaknem két évtizede itt él. Az egykori sportolónő magyar férjet talált magának, és amikor a Kijevben élő családjának menekülni kellett, az alföldi város lett a célpont. Útnak indult hát a testvére a gyerekekkel, később az édesanyja is kijutott az akkor már oroszok által körülzárt ukrán városból. A férfiaknak maradniuk kellett, nem engedték át őket a határon. Ők lettek az első menekültek a városban.
Még a kormány sem lépett a menekültellátás megszervezésében, amikor már kopogtattak a vásárhelyi önkormányzat ajtaján, hogy tudnának-e a lakhatásban segíteni. Később aztán jöttek utánuk a velük ismerős-baráti családok hölgy tagjai és gyermekeik – a csúcsidőben 47 menekült tartózkodott az alföldi városban az önkormányzat ellátásában.
A vásárhelyiek jól vizsgáztak a váratlan helyzetben, egy önkéntes közösség szerveződött Csirák Dalma – aki egyben a hódmezővásárhelyi polgármesteri hivatal sajtóreferense – és Ambrus-Rákos Tímea vezetésével. Minden családnak lett egy mentora, segítője, aki az élet legapróbb dolgaiban is segített nekik. A kismamát például elvitték a saját fodrászukhoz, megmutatták nekik, hol vannak a legolcsóbb boltok, segítettek az adminisztrációban, és így tovább.
Egy panziós felajánlotta a szálláshelyét, az volt az első menedékhely az érkezőknek, utána a város biztosított lakást azoknak, akiknek volt már menedékeskártyájuk. Ugyan a szociális lakásokkal itt sem állnak túl jól, de van harminchárom állami tulajdonban lévő panellakás a Csengettyű közben, és csak egy aláírás hiányzik évek óta, hogy a város szociális célokra használhassa azokat. A veszélyhelyzetre való tekintettel azonban önkormányzati döntés született, hogy ezeket most ingyen odaadják az érkezőknek. Önkéntesek segítségével takarították ki, és a lakosság felajánlásaiból bútorozták be a lakásokat.
A problémák sora ezzel nem ért véget: meg kellett szervezni az étkeztetést, a betegek és idősek egészségügyi ellátását, valamint az összesen tizenöt iskoláskorú gyerek taníttatását. Utóbbi részben megoldódott azzal, hogy a város egyik iskolája befogadta a diákokat, de nyelvoktatásra nem volt kapacitásuk. Képzelhető, milyen lehetett például egy matekóra a magyarul egy szót sem beszélő ukrán gyerekeknek. Ez mégis fontos volt a szülőknek, akik nem akartak a gyerekük életéből egy évet kidobni „egy őrült miatt”. Aztán időközben Ukrajnában megszervezték az online oktatást, így miután a diákok délelőtt Hódmezővásárhelyen végigülték a számukra nehezen érthető órákat, délután a laptop előtt ülve elsajátíthatták az ukrán tananyagot is. A szülők iskolához való ragaszkodása talán érthetőbb akkor, ha tudjuk: a városba érkezett ukrán felnőtt menedékkérők szinte mindegyike többdiplomás értelmiségi.
A legnehezebb feladatot az egészségügyi szolgáltatások biztosítása jelentette. Képzeljük el, mennyire egyszerű lehet egy tb-kártyával nem rendelkező, magyarul egy kukkot sem tudó szívbeteg idős embert bejuttatni egy szakrendelésre, hogy felírják neki az időközben elfogyott gyógyszereit. (Később a kormány hozott egy rendeletet, melynek értelmében a menedékkártyával rendelkezőknek jár az alap társadalombiztosítási ellátás – a szerk.) Érkezett egy ikerterhes kismama is, akit először senki nem akart ellátni, holott érezte, hogy baj van – végül Szegeden vizsgálták meg, és kiderült, hogy elhalt az egyik magzata.
Természetesen voltak nyelvi nehézségek is. Akivel lehetett, azzal angolul, a többiekkel pedig online fordítóprogramok segítségével kommunikáltak. Még fél év elteltével is vannak nyelvi nehézségek. Mindezek mellett húsz felnőtt talált kétkezi munkát, miután a kormány támogatást ígért azon munkaadóknak, akik menekültek foglalkoztatását vállalták, és vannak sikersztorik is. Egy építészmérnök talált a végzettségének megfelelő munkát egy tervezőirodában, egy képzőművész hölgy pedig virágkötészetben kezdett el dolgozni, és egyéni versenyben elindult az alkotásával a debreceni virágkarneválon is.
Többen súlyos traumákkal érkeztek hozzánk – volt olyan harkivi család, amelyik óvóhelyről menekült, és már itt tudta meg a neten talált híradós képsorokból, hogy egy bombatalálat után gyakorlatilag megsemmisült a házuk. Érkezett látássérült, sokan krónikus beteg is – nehéz terheket cipelő emberek jöttek. Amikor a tapasztalatokról kérdem Csirák Dalmát, azt mondja: az önkormányzatok nincsenek felkészülve az ilyen helyzetekre, és nincs erre emberi erőforrásuk sem. Ráadásul választási kampány is volt az első hónapokban, szóval duplán háborús helyzetben kellett helyt állniuk. Hatott az orosz propaganda is: voltak, akik nem örültek az „ukránok inváziójának”, és a közösségi oldalakon is tompítani kellett és kell ma is a rosszindulatú kommenteket. Ahogy az első ukrán rendszámú autó megjelent, elindultak a telefonhívások a közterületesekhez, hogy „az ukránok miatt nem lehet parkolni a belvárosban” – ahol tényleg nem lehet parkolni, mert a tramtrain villamos-vasút kiépítésével rengeteg parkolóhelyet felszámoltak.
A magyar kormány fejenként napi 4000 forint támogatást ad a helyi védelmi bizottságokon keresztül azoknak az önkormányzatoknak vagy szervezeteknek, akik menedékkártyás menekülteket látnak el. Arra viszont a hatóság részéről senki sem akar vagy mer válaszolni, hogy ebbe mi fér bele: el lehet-e számolni például a gyógyszert, amit nekik vettek, vagy akár a nyelvtanár bérét. Ezért aztán a lakhatási és étkezési költségeken kívül nem mernek semmi mást belevenni a költségvetésbe. És mivel a lakások, ahol laknak, nincsenek benne a rezsicsökkentésben (ugyanis nem magántulajdonban vannak), az új rezsiárakkal ez nem lesz elég a téli rezsiszámlára sem.
A menekültek szerettek itt lenni – talán picit azért is, mert a vásárhelyi zászló is kék-sárga, akárcsak az ukrán lobogó. Most már csak tizenkilenc ukrajnai menekült van a város ellátásában, jórészt nagymamák és édesanyák iskoláskor alatti gyerekekkel. A szeptemberi iskolakezdésre alig két diák maradt, a többiek családostul visszamentek Ukrajnába. A kivételek közül az egyik egy autista fiú testvére, a másik pedig elsős, így számára talán könnyebb az átállás a magyar nyelvre.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/37. számában jelent meg szeptember 9-én.
