A nőnek megugrott a képernyőideje, napi 4,5 óra átlagban, ezt jelezte a telefonja. Nem csoda, álladóan az ukrán híreket olvasta, újabb és újabb közéleti szereplőkre, városokra, eseményekre keresett rá. Az Instagramon a menekültek képeit bámulta, összefacsarodott a szíve, amikor látta a fiatal anyákat, kezükben a fáradt kisgyerekekkel. Amikor az oroszok lebombázták a mariupoli szülészetet, eldöntötte, hogy ő is beleáll. A háború kitörése után utalt több segélyszervezetnek, kiválasztott három szimpatikusat és mindegyiknek küldött tízezer forintot. Ez nagy pénz volt, de úgy érezte, ha a határon szendvicset készítenek belőle, és ennyi pénzből jó sok szendvics kijön, és sokan jóllaknak, akkor jó helyen van az a pénz.

Azon a reggelen körbejárta a lakást, a gyerekszoba közepén megállt, körbenézett, és elégedetten konstatálta, hogy igen, ez jó lesz. Eldöntötte, hogy menekülteket fogad be. Pár napra, akár pár hétre, ahogy a szükség hozza. Megbeszélte a férjével és a gyerekekkel, mindenki rábólintott. Regisztrált egy szervezetnél, megadta a paramétereket, kutya, macska nem, vallás, rassz mindegy, és odaírta azt is, hogy legszívesebben egy fiatal anyukát, egy vagy két gyerekkel szállásolna el.

A gyerekszobában összepakolt, két műanyag nagy dobozba elrejtette a földön heverő limlomot, betette a mosógépbe a szőnyeget, és elhatározta, hogy az ágyneműt akkor cseréli le, amikor megérkeznek. Egy nappal később üzenete érkezett a szervezettől, Irina érkezik, harminchárom éves, egy ötéves kisfiúval. A nő visszaküldött egy „rendben”-t. Nem sokkal később felhívták, hogy a Keletibe érkeznek, először regisztrálniuk kell, nem lehet tudni, mennyi idő, utána, ha teheti, menjen ki értük. A nő bólintott.