Lenin bosszúja

Hosszú éveken át követtem nagy lelkesedéssel László Ferenc írásait a Magyar Narancs Elsüllyedt szerzők című sorozatában, és többször is megfogalmazódott bennem a kívánság, hogy ugyan, de jó lenne ezeket a szépen formált, alapos kutatómunkán alapuló írásokat egyszer kötetben látni! Kívánságom nemrég valóra vált, amikor is Honi bestiárium címmel László közreadta irodalmi búvárkodásai legjavát. Harminchárom valaha körberajongott és elismert magyar író portréját tartalmazza a jó külsejű kötet, olyan szerzőkét, akikkel a sikeres pálya ellenére, különböző okokból, a hálátlan utókor már meglehetősen mostohán bánt, és akik neve ma már csak viszonylag ritkán vagy szinte soha nem kerül elő. Hogy okkal vagy ok nélkül, azt mindenki eldöntheti a szellemesen (bár számomra nemegyszer túlságosan elménckedve és a modorosság határát súrolóan túlfinomított stílusban) megírt esszéket olvasva.

Nehéz lenne megtalálni azt az egyetlen vezérszempontot, ami egyaránt érvényes lenne a könyv sajátos íróválogatottjának összes tagjára. Hiszen alkotói habitus vagy a politikai érzék tekintetében egészen eltérő karakterekről van szó – Mórától Karinthy Ferencig, Herczeg Ferenctől Abody Béláig sokféle alkotó fért bele a széles merítésbe. A feledés működése pedig legalább annyira megfejthetetlen, mint a halhatatlanságé, és élek a gyanúperrel, hogy az írók összes vergődése, küzdelme a figyelemért – a közéleti magamutogatás, az aktuális kultúrpápa mellényzsebébe elfészkelődés vagy a baráti kritikusok bátorító kórusa – az életmű végleges lezárulása után akár teljesen hiábavalónak is bizonyulhat. Talán ez is magyarázza egyébként, hogy számos író már életében meg szeretné kapni a határtalan elismerés örömdózisát („Megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni” – Woody Allen), és mint minden drog és ajzószer esetében, az írói sikernek is a mértéktelenség a mértéke. Ahogy Cserna-Szabó András írja egyik esszéjében (Ambrus Zoltán portréját megfestve): „Én még olyan íróval (se élővel, se halottal, magamat is beleértve) nem találkoztam, aki ne lett volna (legalább kicsikét) sértett. Ha sikertelen az író, akkor természetes, hogy sértett. Ha van némi sikerecskéje, még sértettebb. Ha sikeres, akkor a legsértettebb.”

A szerző, akiről most szó lesz, nem tudom, mennyire volt sértődött, de hogy sikeres volt, az egyszer biztos. Az utókor viszont hálátlanul és csúful elfeledte – igaz, ebből a politika is kivette a maga részét. Pedig megjelent könyvei példányszáma eléri a 80 milliót, húsz nyelvre fordították le műveit és ezek közül nem egy nemzetközi bestseller lett. Ennek ellenére nemhogy a magyar irodalombubusok, de az átlag lengyel olvasó számára se mond sokat ma már a Ferdynand Ossendowski név. Ez már csak azért is veszteség, mert nem éppen szokványos, mondhatni igazán regényes életút jutott neki osztályrészül – még ha nem lehetünk minden esetben biztosak is abban, hogy mi fikció, és mi valós esemény.

• Nevét egy időben olyan sztárírókkal emlegették együtt, mint Richard Kipling, Jack London vagy éppen Joseph Conrad.
• Leghírhedtebb könyve egy nem éppen szovjetbarát életrajz Leninről.
• Felnyitotta a sírját a Vörös Hadsereg, írói munkásságának pedig még a nyomait is el akarták tüntetni.