Mi – Egy személyes névmás bizonytalan kontúrja és szociálpatológiája

Mi itt két szálra húzzuk. Ernyőre. Kora tavasz van, csípős a levegő, a drót még zúzmarát ráz le magáról, mint a hóba hentergő kutya, mikor hozzáügyetlenkedem a vesszőt. Ideje figyelhet már, lesből támad, tetten ér. Tétován tátogtatom a nyesőollót, hogy most akkor mi legyen. A Béla bátyám se kettőre húzza, fellebbezek a többes szám első kizárólagossága ellen. „Eh, a Béla. Aki szerint a szőlő nem kapás növény.” Aha. Hát így állunk. Gyula se, makacskodok, néha csapra vágja, nem is szálra. „A Gyula meg az ő Irsaija. Hát, ha nem szőlőt akar, csak dugjon le virághagymákat, aztán nézze, ahogy nőnek, nekem mindegy”, hagy ott Józsi, de nem végleg, csak a párkapcsolati csiki-csuki szabályai szerint körbesétálja a diófát, majd visszajön a vita fonaláért. Nekem nem akaródzik felvenni, majd meglátjuk, ebben maradunk – én a békesség, ő a „megmondtam előre” reményével.

Gyors fejszámolás. Négyen vagyunk a hegyen. Sajnos. Feri bácsi ugyan még metszegeti mindenhova futó rózsáit (felesége halála után csak az ő rózsái éltették), meg Hermann néni is körbeszedi ősszel a diófát, de szőlő, már amennyi, csak négyünknél van. Abból hárman nem két szálra húzzuk, valami titokzatos módon Józsi fejében mégis ők állnak valami egységgé dagasztható „mi”-ként szemben énvelem. Ingerel némileg, de nem a hozzájuk tartozás vágya, inkább a dolog hamissága miatt. „…édesanyáddal mi úgy látjuk”, „…nagyapáddal azt vettük észre”, „…beszéltük a lányokkal”, „…más tanáraid is észrevették”, „…és nem csak én gondolom így”. Hányszor, de hányszor sokszorozta már hadtestté magát ellenem egy-egy akarat! Talán sosem fogalmaztam meg, amit mindig is éreztem: ez a „mi” valójában a legelvtelenebb visszaélés a közösség, a kollektív értékítélet sosem bizonyítható – s így sosem cáfolható látszatával. E mögött a „mi” mögött majdnem mindig az „én” igazolásért kiáltó, kétségbeesett magánya áll. És mégis.