Napraforgók paradicsomszósszal

Szénakazlak krumplipürével. Magvető zöldséglevessel. Leöntve. A világvégi étlapon Van Gogh, Monet, az európai modernitás meggyalázott ikonjai. A választék minden bizonnyal bővülni fog. Európa múzeumaiban beláthatatlanul sok a leöntenivaló, és egyre több a dühös fiatal. Bár meg kell adni, az új képrombolók eddig mértékkel és igen gondosan válogattak.

Az üzenet világos. Ezek a tájak, szénakazlak és napraforgók, de legfőképpen a Magvető gesztusa: ezentúl érvénytelenek. Az ember nem festhet tájképeket, mondta Karátson Gábor, a kínai tájképfestészet nagy csodálója, amikor az erdőket tarra vágják. Ízléstelenség volna és hazugság. Ahogyan Adorno állította (és Pilinszky cáfolta fényesen), hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni. Lehet vagy sem, Karátson, Pilinszky, Adorno még értették, szívükben és elméjükben hordozták a hagyományt, melynek folytathatatlanságát be kellett látniuk. Látták és ezért képesek voltak láttatni másokkal is: művészetük és filozófiájuk az elsiratott hagyomány jegyében fogant.

De mi az ő veszteségük, az ő kifosztottságuk ahhoz képest, ami ezekben a szerencsétlen gyerekekben kavarog? A felnőttek azon vitatkoznak a fejük felett, hogy mi az, amiből esetleg jut még nekik, és mi az, amiből már biztosan nem. Hogy melyik nélkülözhetetlen nyersanyag mikor fogy el, hány állatfajnak kell még ebben az évszázadban kipusztulnia. Hogy meddig marad a víz iható, a talaj termőképes, hogy mikor dőlnek rájuk a hulladékhegyek. Hogy a felmelegedés mikor lépi át azt a határt, amely után már nincs visszaút, de akkor mégis, azután mi lesz? És közben fenntartható fejlődésről hazudoznak, mintha bizony fejlődés volna az, amit minden áron próbálnak fenntartani. Kihez forduljanak a kérdéseikkel, kinek higgyenek?

A teljes cikket a Magyar Hang november 11-én megjelent, 2022/46. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!