A színész egykor a társadalom megbecsült tagja volt, és egykor méltán volt az. Kálmán György* mesélte nekem: „A Pannónia utcának egy szuterénjában voltam kesztyűszabászinas. A flaszterra nyíló keskeny ablak előtt minden reggel elhaladt ugyanaz a vasalt nadrág és sevrócipő. Tudtam, hogy aki hordja ezeket, az Somló István, a Vígszínház jeles jellemszínésze. Azt gondoltam, ha a színészeknek ilyen szép nadrágja és ilyen szép cipője van, akkor én is színész akarok lenni.”
Nemzedékem a vasalt nadrágot leváltotta farmerra, a sevrócipőt sportcsukára, a fehér inget és nyakkendőt t-shirtre, a zakót bőrdzsekire. Föladtunk valamit, amihez egykorvolt és közvetlen elődeink száz évig tartották magukat. A változtatás kényelmessége – és némileg igénytelensége – emblematikus. Magam is, néhány elvétve megnyilvánuló kortársam mellett, farmerban és sportcsukában, de mégis próbáltam a színész társadalmi státuszát képviselve viselkedni, dönteni sorsomról, és rendre felhívni a figyelmet méltóságunk feladásának egyre veszélyesebben önsorsromboló, romló voltára. Tettem ezt én is igencsak sikertelenül, mert lám, jutottunk, ahová jutottunk.
• A színházi szerkezet, amit jeles kiválóságaink egykor „megőrizendő értékként” védtek, mára tökéletesen elavult.
• Néhány színház és társulás megszűnése is fenyeget.
• Vagy hetven éve zsugorodik a színházi szakma fontossága.
A teljes cikket a Magyar Hang január 20-án megjelent, 2023/3. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
