Olyan akarsz lenni?

Árpád már nem emlékezett az apja szakállára. Azt természetesen tudta, hogy szakállas volt, ám hogy az arcszőrzet sűrű volt-e, vagy puha, avagy mindig ugyanolyan formára volt-e nyírva, az nem derült ki abból a pár fotóból, amely az apja után megmaradt. Azokat is csak a nagyszüleinél láthatta, ahová – amíg éltek – Árpád két-három havonta egy-egy szombat délután ellátogathatott. Néhány óránál tovább azonban soha nem maradhatott. Amikor kisebb volt, az anyja érte ment, de a házba nem tette be a lábát, csupán fölcsöngetett, hogy jelezze, itt van, hogy hazavigye a fiát. Később Árpád már egyedül közlekedett, ám olyankor is el kellett időben indulnia, mivel anélkül is, hogy a megállóból fölnézett volna, tudta, hogy az anyja a függöny mögül figyeli, mikor tűnik föl végre a villamosról leszállók között a fia.

Bizonyára azért nem szerette volna, hogy Árpika sok időt töltsön „annak az embernek” a szüleinél, mert ezzel akart – ha máson nem tudott, hát rajtuk – bosszút állni. Avagy büntetni próbálta őket. És talán önmagát is, hiszen fia korai hazaparancsolásával a saját szabadidejét (manapság úgy mondanák: énidejét) kurtította meg. Különben meg azok nem tehettek arról, amit a fiuk művelt. Aki után nem maradt más, csak néhány fotó, még azelőttről, hogy megnősült. Néhányon látszott, hogy már ekkor szakállt viselt. De hogy annak közelebbről milyen volt a formája, a tapintása, az érintése, az ezekből az elmosódott fekete-fehér képekből nem derült ki.