Ha van Amerikai Álom (American Dream), akkor lennie kell orosz változatnak (Russzkaja Micsta) is, mert lassan a csapból is az folyik (talán egész Európában egyedül Magyarországon), hogy minden, ami orosz, az csak jó, szép és hasznos lehet, kezdve a hamarosan idehaza is olcsó vodkát kínáló diszkont-üzlethálózattal, folytatva a lassan pozitív példaként említett orosz hadigazdálkodáson át a békét az égből aláhulló ballisztikus rakéták formájában elképzelő moszkvai államapparátusig. Komplett rajongótábor kezd kialakulni oroszhívőkből hazánkban is, és bár errefelé még csak a Hír TV és a „közszolgálati” M1 stúdióiban alakultak meg az első Vlagyimir Putyin Polgári Körök, az Európai Parlamentben már intézményesült a rajongótábor: Orbán Viktor 2.0-s, 3.0-s vagy 5.0-s (a fene sem tudja ezt már követni) békemissziós tevékenysége közepette frakcióba tömörültek a Kreml urának hódolói, azaz felállt a sokszínű (értsd: barnától egykori liberálkékig) Putyin-frakció.

Hónapok, hovatovább évek óta gyötör a kérdés: mi a vonzó korunk haladó gondolkodású polgára számára a világ problémáira adott orosz válaszban, miként varázsol el tömegeket az itthon jól megszokott és ilyeténképpen már unalmas demokráciát az óriási országban csírájában elfojtó, dollármilliárdokban lubickoló oligarcharend tevékenysége? Miért vált ki idehaza elismerő tapsot az, ami oroszhonban reflexszerű ujjgyakorlat: az ellenállók, másként gondolkodók vegzálása, renitens strómanok „ablakon kiesése” példának okáért? Miből adódik az a szimpátia, amely egy szomszédjára rátámadó agresszor államot a magyar közvélemény szemében piedesztálra emel, és miért csettintenek elismerően idehaza tömegek egy bucsai mészárlás vagy egy kijevi gyermekkórház elleni orosz rakétatámadás hallatán?