Le kell számolni azzal a képzettel, hogy Weöres Sándor „apolitikus költő” lett volna

A rendszerváltás után nem maradtak remekművek az asztalfiókban – olvasóim biztosan sokszor hallhatták már ezt a kissé bizonytalanul, de Aczél Györgynek tulajdonított, hazug közhelyet. Hiába hazug ez az állítás, igen elterjedt nézet, amire már többszörösen rácáfoltak a megjelent életművek az elmúlt három évtizedben, elég most csak három szerzőre gondolni: Márai Sándorra, Hamvas Bélára és – bármilyen meglepő – a száztíz éve született Weöres Sándorra.

Az évforduló kapcsán most csak három olyan részletre hívnám fel a figyelmet, amely a nagyközönség figyelmét elkerülte Weöres Sándor életműve kapcsán. Az egyik, hogy Weöres Sándor titkos világokba utazott képzeletében a háború és a zsarnokság elől. A másik, hogy Weöres Sándornak van egy ismeretlen versciklusa, amit nyugodtan A teljesség felé mellé tehetünk, s amelynek az a címe, hogy Én, a határtalan szellem. A harmadik, hogy Weöres Sándor egyáltalán nem volt „apolitikus költő”, igenis voltak „politikus” versei, csak 2013-ig nem jelentek meg.

Emlékszem, amikor sok-sok éve, egy könyvbemutatón üldögélve egykori professzoromat hallgattam az akkor frissen megjelent Weöres Sándor egybegyűjtött prózai írásai című kötetről. Arról volt szó, hogy Weöres Sándor egész irodalomtörténeteket volt képes ihletett perceiben rögtönözni baráti társaságban, amelyeknek látszólag semmi valóságos alapja sem volt. Állítólag írt is ilyeneket, de ezeknek semmi nyoma. Mint egy vadászeb, amikor szagot kap a nádasban, úgy figyeltem. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Weöres nagy varázsló volt, de soha sem beszélt a levegőbe. Ugyanannyira jellemző volt rá a rögtönzés, mint a nagy témák hosszan, akár egész élethosszon át való görgetése. Mi lehet ezek mögött a rögtönzött irodalomtörténetek mögött? Vajon le is írta őket? Ha igen, miféle „kitalált világok története” ez?