Szentendrén körbe (Buhály Józsi műtermében)

Késő kamaszkorom, fiatal felnőtt éveimnek városa. Így, s mert jobbára ebben az évszakban jártuk utcáit, a nyár városa. Meg mert (ugye) „mediterrán”. Görög is meg szerb is, tehát „déli”. És persze igen „festői” is. Ki mit ért alatta. A kilátás a Szamárhegyről, a Templomdombról persze önmagában impozáns. De közelebb lépve a házakhoz (én a festményekhez is igen közel megyek) mindig lenyűgözött, hogy szinte ferdén állnak a dombokon, nem termelték ki alóluk a „hegyet”, csak ráépítkeztek a rézsűre. Az egyik ház erre, a másik arra keskenyedik, zaklatott perspektíva, mert majd minden épületnek saját enyészpontja van. A „déli” derű, vagy a lustaság. Ki tudja? Az utak, utcák is igen öntörvényűek. Ha rajtuk lépkedsz, egy idő után úgy érezheted, tulajdonképpen ők sétálnak előtted, te csak a nyomukban lihegsz. Nem vezetnek sehova, csak mennek. Nem arra vannak, hogy odaérjenek.

Régen számos kötelező turista checkpoint működött. Az Aranysárkány, a Nosztalgia és a Vidám szerzetesek. (Meg a Kovács Margit Múzeum, de csak a sikátorban elfogyasztott lángos után, akit érdekelt...) Máhr Attila étterme valóban történelmet írt. Először ettem náluk olyan húslevest, ami mellé nem kellett odaírni, hogy gazdagon. Nagymamámnak sem volt egy szava sem, holott ő a régi és legendás pesti Fatál zsemlegombócán kívül soha semmivel nem volt maradéktalanul elégedett. (Egy badacsonyi barátom mondta most nyáron, néha elég volna „újragondolásképpen”, hogy úgy és abból készítjük el az ételt, ahogy és amiből azt főzni kell.) Az Aranysárkány alatt volt a Nosztalgia, én most nem is tudom, minek mondanám Hemzőék helyét, kávézó, bár, némelyeknek klub, néha színház (nyaranta több darabot is adtak), később, már Éliás alatt felette nyitott meg a Dobos C. múzeum. A Nosztalgia ma zárva, pedig milyen jól lehetett menőzni a leanderekkel telerakott kicsike teraszán (egy falat Szicília volt, egy szemhunyásnyi Itália, vagy egyszerűen csak a „nyugat”) nyárestéken, az akkor még a Fő téren rendezett Teátrum előadásai után ott ejtőző színészek között. Oh, dolce „nyolcvanasévek”.