Színes tévé

Egyik este csöngettek. Az ilyesmi általában valamelyik szomszédot jelentette, aki többnyire anyámat kereste, mondván, tudja, hogy most ért haza a doktornő a kórházból az ügyeletet követően, látta az ablakból, hogy két nap után megint ott a narancssárga kis Polski a parkolóban, de a gyerek belázasodott, apósom megint köhög, a feleségem nem tud kikelni az ágyból, olyan migrénje van, ha a doktornő vetne rá egy pillantást… Ezek az esti szomszédolások rám is rám hozták a csengőfrászt, attól tartottam, valaki beköp a szüleimnél, mert észrevette, hogy megint azzal a sráccal lófrálok a lakótelepen, vagy egyenesen a lépcsőházban, akitől mindenki tiltott, mivel a bátyja Nyugatra disszidált, emiatt kitették az úttörőcsapatból is, én viszont szerettem följárni hozzájuk, mert ez a báty nagyon dögös rocklemezeket hagyott hátra maga után, amiket délutánonként előszeretettel bömböltettünk a PVC-padlóra helyezett csehszlovák lemezjátszón, újabb fejfájást és haragot okozva a szomszédoknak.

A csengő azonban ezúttal se nem egészségügyi vészhelyzet, se nem a csínytevéseim okán szólt, a három ajtóval arrébb lakó Olga néni tudakolta anyámtól, nem akarok-e átmenni hozzájuk tévét nézni. A kérdés inkább fölszólításnak hangzott, legalábbis nekem annak tűnt. A nagyszobában ültem, helyesebben fetrengtem a sarokgarnitúrán, és az esti mesét néztem, anyám rám pillantott, majd közölte Olga nénivel, hogy nagyon köszönjük, természetesen rögtön megyek, azzal becsukta a bejárati ajtót, és sürgetni kezdett, hogy vegyem föl a pizsamámra a frottírköpenyemet, és fésülködjek már meg rendesen, hogy áll a hajam.