Tengernyi rossz

Adélt már a nyaralás előtt majd’ szétvetette az ideg. A dátumot is eleve nehéz volt belőni. A céges policy szerint minden munkakörben legalább egy embernek bent kell lennie az irodában, és a home office-okra is tekintettel ezt nem volt könnyű kisakkozni. Végül csak sikerült egy hetet találni. Ami persze édeskevés. Mit is mond a munkapszichológia, hány nap kell a teljes kikapcsolódáshoz és feltöltődéshez? Adél inkább nem akart utánanézni.

Aztán az anyósa bombázta üzenetekkel. Ebbe a múzeumba föltétlenül menjenek el, abba a kávézóba mindenképpen üljenek be. Amióta nyugdíjasok lettek, az anyósáék folyton utaztak. A fridzsiderük ajtaja megtelt a lehető legváltozatosabb helyekről származó hűtőmágnesekkel. Talán nem is akadt a Föld nevű sárgolyónak olyan régiója, ahol ne fordultak volna meg. És most is osztogatták a tanácsokat. Amire Csaba szokás szerint szófogadóan bólogatott, miközben Adél az étkezőasztal alatt rugdosta, hogy mondja már meg nekik, hogy ez az ő nyaralásuk. Persze nem mondta.

A pénzváltásról is sorra jöttek a kéretlen ötletek. Hol az ismerősöktől, hol a médiából. Most kell eurót venni, pár nap múlva még drágább lesz. Várjanak egy kicsit, hamarosan kamatemelés, visszaerősödik az árfolyam. Amúgy sem érdemes készpénzt vinni, amikor ott a bankkártya. De valamennyit azért vigyenek, pisilni, piacra, ilyesmi. Vagy inkább vegyenek ki ott az automatából? Adél belefáradt a sok okoskodásba. Amikor egy cinikus „Hurrá, nyaralunk!”-ot kiáltva beült az autóba, egyedüli örömforrásként hirtelenjében az jutott eszébe, hogy most legalább az oltási igazolványokkal nem kell vacakolni.