Történelmi üresség

A hétvégén ünnepeltük Magyarország születésnapját – szép megfogalmazás, gratulálunk a szerzőjének. Ha már olyant ünneplünk, akit-amit szívből szeretünk, akkor érdemes történelmi távlatba helyeznünk őt.

Édes hazánkat eme történelmi alkalomhoz illően, mégpedig a központi történelmi helyén, a Várban vesszük szemügyre. A komolyabb várhegyi építkezések a tatárjárás után kezdődtek el, és tartottak egészen az első világháborúig. Ez cirka hétszáz esztendő, amelyben minden nagyobb alkotó időszak korszerű volt. Magyarán IV. Bélától az Anjou-kon, Zsigmondon, Mátyáson át egészen Mária Teréziáig, Ferenc Józsefig minden időben úgy építették tovább a Várat, ahogyan azt a maguk korában aktuálisnak ítélték.

Az 1944–45-ös ostrom irdatlan pusztítást végzett, és a rombolást folytatták a kommunisták. Sok mindent eltüntettek, egészen a királyi palota neobarokk homlokzati díszeiig, belül pedig a saját (ficamos) ízlésüknek megfelelő tereket alakítottak ki. Ezen beavatkozásokat sokan barbárnak minősítik, hiszen pusztítottak olyan értékeket is, amelyek megőrzésre érdemesek, épek voltak. Okkal mondják, hogy az építészet maga a megtestesült korszellem, ez igaz a budai Várra is, ahol az Orbán-korszakot immár teljességben, mondhatni egész pályás letámadásban szemlélhetjük. És amit látunk, el kell gondolkodtasson.