Vershangsúly

„nincsen olyankor kérdés úgyhogy
válaszok is minek” (Beck Z.)

Ady Endre: A ló kérdez

Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebb¾l, tekintetes úr?

A versben a tekintetes urat „kigyúló szép fejével” a ló kérdezi, az olvasót meg a vers. A ló kérdése a jövőre vonatkozik, és úgy tűnik, válaszokat vár a meddig (még), a hova és főképp a mi végre kérdésekre. Kérdezve állít, mint aki tudja a feleletet, és inkább arra kíváncsi, hogy akit kérdez, tudja-e. A válasz tehát a kérdező által pontosan tudott, a kérdezett előtt lehet ismeretlen, tehát utóbbinak van szüksége rá. Sorozatindító mondataimban nagyjából eddig jutottam legutóbb. A költői kérdésig. Az eszközig, mely nem csupán a költészet világában alkalmazott, ott van számos egyéb műfajban és ott van a mindennapi beszédben is.

Egy ilyen kérdésre nem várunk választ. Egy ilyen kérdésre maga a kérdező is jól tudja a választ, vagy éppen azt sugallja, hogy a válasz egyértelmű vagy nyilvánvaló. A költői kérdés inkább egy gondolat vagy érzelem hangsúlyozására szolgál, semmint információ kérésére. Ez az eszköz különösen hatékony lehet, amikor az író vagy beszélő érzelmi reakciót kíván kiváltani az olvasóban vagy hallgatóban, mivel lehetővé teszi számukra, hogy mélyebben elgondolkodjanak a felvetett témán, és maguk is részeseivé váljanak a kommunikációs folyamatnak. A költői kérdés így válik egyfajta retorikai híddá, amely összeköti az író szándékait az olvasó érzéseivel, és egyben emeli a szöveg vagy beszéd érzelmi töltetét. Vagy ami a hídnál is több: áttöri a két fél közti válaszfalat, közös térbe hozva őket. A jó költői kérdés mástól hangzik felém, de mintha én mondanám.