Vissza a startvonalra

Franciául tanulok, szinte a nulláról kezdtem újra. Előveszem a rég nem használt hátizsákom, abba pakolom bele a nyelvtankönyvem, munkafüzetem, tolltartóm. Nagy táskával járok, mint a diákok. Mindig van nálam radír és neonszínű filc. Idén leszek negyvenéves, és újrakezdem. Egy idegen városban, idegen emberek közt. Érteni akarom, hogy mit dünnyög az utcaseprő, a boltban a kasszást, az oviban a nevelőket. „Deux pantalons, Madam.” Két váltónadrágot hozzon be, anyuka! Ragozok. A telefonomra letöltök egy nyelvtanulós appot. Ha tíz ragozást eltalálok, megdicsér. A nyelviskolában félkörben ülünk, post-itekre írjuk a kivételt képező szavakat, a múlt idejű igéket zöldre, a jövő időt rózsaszínre.

Amikor a tanárnő észreveszi, hogy nem bírjuk a ragozást, hogy a matematikaifeladvány-szerű feladatoktól izzad a homlokunk, azt javasolja, beszélgessünk. Ki mit evett vacsorára (passé composé), hová készül nyaralni (futur proche), ilyesmi. A mellettem ülő amerikai lány beszél ugyan, de egy szavát sem értem. A tanárnő megdicséri, azt mondja neki, hogy nagyszerű. A hongkongi csoporttársam szintén erős akcentussal beszél, őt is megdicséri. Én is ilyen érthetetlenül makorászom, és csak az ért, aki már évtizedek óta külföldiekkel dolgozik?