Évek óta inkább vagyok fehérboros, mint vörös-, aminek többféle magyarázata is felmerülhet. Némelyek azt állítják, a fehér többre hivatott, elegánsabb, szofisztikáltabb termékek termelhetők belőle. Alaposabban belegondolva nem értek egyet ezzel. Azt hagyjuk is, hogy a kifinomultság és a rétegzettség csimborasszójának (egyben non plus ultrájának) a tokaji aszú az igazi melegágya, az másmilyen műfaj, külön kategória. Mindazonáltal a vörösöktől sem áll távol a legcsúcsabb csúcsok meghódítása, ámbár az előttük álló buktatók elkerülése sem adódik mindig könnyedélyesen.
Mert mi a jó bor veleje? Összesen három dolog. Az illat- és íztisztaság, valamint a harmónia. Mást nem is keresek. Megesik, hogy emberek hangoztatják: én nem értek a borhoz. Nem én, ők. Ilyetén álláspontjukkal szembe szoktam szegülni. (Az olyatánnal is szembeszegülnék, de ebbe az irányba se ágazzunk le most.) Hiszen az iménti három dolgot akár eggyé lehet redukálni: legyen finom a bor, és kész, essen jól, szeresse, ha szeretik, slussz-passz. És most mutasson nekem valaki valakit, aki nem bírja eldönteni, hogy mi finom szerinte, és mi nem.
A siller költészete | Magyar Hang
1996 februárjában egy barátom hozott Villányból különböző borokat, köztük sillert, és rádöbbenéssel állapítottam meg, hogy hűha: ez pompás.
Nem mondom, hogy minden, ami a borkóstolás és -szakértés körül történik, humbug, csak annyit mondok, hogy az utak, amelyeken járunk, ugyanazokban a pontokban futnak össze, a nyelvek, amelyeket használunk, ugyanoda egyszerűsíthetők. Persze érdemes beletanulni bizonyos részletekbe, de csak azért, hogy jobban lássuk kibontakozni az árnyalatokat, amelyek fel- és megismerése folytán így még több örömben részesülhetünk.
Még egyszer: a harmónia befogadásához nincs szükség előképzettségre, tanfolyamokra, az kész megmutatni magát bárkinek és mindenkinek. Mindezek után kiindulópontomhoz visszakanyarodva adódik a következtetés: azért könnyebb egyensúlyokat találni fehérben, mert kevésbé bonyolultak, így elrontani is kevésbé szokás őket. Vörösben annyi minden vihet tévútra. Lehet a vörös savhangsúlyos (tehát savanyú), cseres (azaz keserű), túl híg és túl nehéz, de még édes (érzetű) is anélkül, hogy cukrot hagyna benne (vagy rakna bele) készítője. (De ilyet csak nem tesz, ha nem oktondi. Van azért pár dogma, amelyek nem meghaladhatók: a vörösbor per definitionem száraz. Ha ne adj’ isten nem az, akkor nem bor, hanem alkoholos ital.)
Egy szó, mint száz, mindig remekség olyan tételekkel találkozni, amelyekben minden a helyén van. Mármint vörösben pláne. Ez az összes alműfajban megeshet, filigrán kékfrankosok északról ugyanúgy hozhatják a maximumot, mint masszív cabernet-k délről, és nem múlik az árakon sem semmi.
Csehsör | Magyar Hang
Hagyomány ide, békesség oda, a csehek mesterei tudnak lenni a lázadásnak is. Kraftban-kisüzemiben is ott vannak a legklasszabbak között.
Nos, Lelovits Tamás 2015-ös villányi syrah-ja kivételes produkciót nyújtott a minap a fentiek szellemében. E borvidékünket rengetegen szeretik, mások kárhoztatják, én meg kalapot emelek lelkesen, amikor ellenállhatatlannak bizonyul egy onnani palack tartalma. Amikor már a mélyrubin szín hódítani kezd, majd a gyümölcsös-fűszeres illatok ugyanúgy folytatják, aztán a gömbölyded kortyban kibontakoznak a végső balanszok. Méretes bor ez, de nem hatalmas, az első pohár roppantul ízlik, a második még roppantabbul, és nem telít el a harmadik sem. A 13,5-es alkohol sem sok, és igen: ez a syrah egyszerűen szép. Aki nem érti, miként szép egy bor, kóstolja meg üstöllést, és személyes szótára máris gazdagabb lesz egy pompás kifejezéssel.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 23. számban? Itt megnézheti!
