Lét és idő

Addig van ritmusa a napnak, amíg megiszom a reggeli kávémat. Utána minden felgyorsul. Pislogok kettőt, és máris este van. Olvasok kicsit, és megyek aludni. A másnapi kávéra gondolva, ami megint finom lesz, és ad egy vékonyka keretet az idő múlásának.

Furcsa ez. Elvileg lassabban kellene rohannia az időnek ezekben a vészterhes napokban, hetekben. Már amennyiben lassan rohanni egyáltalán lehetséges. Szóval: akár cammoghatna is. Hogy siettethessük. Hogy jöjjön, aminek muszáj jönnie, és legyen is vége minél hamarabb. Természetesen jó vége, ha egy mód van rá. Mint a fogorvosnál, amikor tudjuk, hogy valami biztosan nincs rendben, hogy a probléma nem múlik el magától, kizárt megúszni lazán, könnyedén, így rettegve várjuk a konkrét kínokat és velük a megoldást. Olyankor három perc egy esztendő.

Most is lehetne hasonló. Hiszen be vagyunk zárva, az élet kizökkent a szokott kerékvágásából, a komfortzónáról azt sem tudjuk, mi az voltaképpen, és miért emlegette folyton boldog és boldogtalan. Semmi sem úgy megy, mint azelőtt. Nem pontosan úgy. Nincs futball, mozi, színház, nincs kocsma és étterem, home office van. Reggel, éjjel meg este. Statisztikák sorjáznak, borzalmas számok a közelből, nyugtalanítóak itthonról. Bizonytalan kilátások és szokásos bizakodás: hátha létezik happy end. Hátha Hollywood az élet, lövöldözés és CGI nélkül. Ember, várj és bízva bízzál. Küzdhetsz is, ha a frontvonalban vagy.

Csak a politika ugyanolyan. Majdnem. „Mit változtatott a járványveszély a magyar politikában? Semmit. Csak még jobban látszik, hogy mi mozgatja a főszereplőket. Cinikusok harcolnak hisztérikusokkal. Mindenki a saját eszközeivel.” Török Gábor, mint a legtöbbször, pontos most is. Talán annyi tehető hozzá, hogy a cinizmus megengedi a célratörő cselekvést – is –, és hogy ennek a cselekvésnek az értelmére, értékére vonatkozó konzekvenciák majd utólag lesznek levonhatók. Aki most próbálkozik velük, jelen időben, az felszínt kapargat csupán. Továbbá: legyünk bár kritikusak, de ha nem hagyjuk, hogy a hisztérikusok magukkal rántsanak bennünket, akkor egy észszerű megközelítés marad. Szurkolni, hogy ha eljön a napja, azt mondhassuk röviden: mégsem cseszték el ezek itt az egészet mindenestül. A macska-egér csatározásra addig is abszolút fölösleges figyelni. Nincs tartalma. Nincs alapja, nincs teteje. Nem múlik rajta semmi. Nem fontos, hogy kinek miben van igaza.

A lényeges dolgok ugyanis nem ezen a szinten zajlanak. Olvasom az újságban: „Egyesek szerint a globális kapitalizmus kerül válságba, mások szerint a populizmus nő, esetleg a vallások lesznek népszerűbbek. Mindezek együtt is bekövetkezhetnek, és harcolhatnak egymással egy szenvedélyek és eszmék által jobban átitatott új világban. Vagy csak alszunk egy nagyot, elfelejtjük az egészet, és visszatérünk a vegán diétához.” A kérdés ez. Most azt gondolom, semmi nem maradhat úgy, ahogyan volt. A gazdasági-társadalmi-kulturális változások hatása elsöprőbb lehet, mint magáé az egészségügyi katasztrófáé. Egyre kíváncsibb vagyok – de az időt nem siettetem. Nincs rá okom, rohan magától. Kávé, munka, este, olvasás, alvás. Kávé, munka, este, olvasás, alvás. Közben persze drukkolok magamnak is – erre azért futja közben, még szép –: okvetlenül tudni szeretném, hogy mibe torkollunk. Látni akarom az építkezést a romok helyén.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/13. számában jelent meg március 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/13. számban? Itt megnézheti!