Drukkolok Orbán Viktornak. Ahogy mindenkinek, aki részt vesz a járvány elleni küzdelemben. Mivel a védekezésben való szerepem abban merül ki, hogy pontosan betartom a szabályokat, sok tízezer ember tesz nálam jóval többet azért, hogy az ország minél kisebb károkat szenvedve vészelje át a krízist. Köszönettel tartozom nekik. Mindegy, hogy mit képviselnek, hogyan viszonyuln(án)ak hozzám, mit követtek el korábban, erőfeszítéseik akár az én életemet is megmenthetik. Nem árt azonban tisztázni, hogy itt éppen erre, vagyis mentésre van szükség.
Megfelelő felszerelés – gyógykezelés, vakcina – hiányában ugyanis nem háborúzunk a koronavírussal, hanem mentjük, ami menthető. Legelőször is az emberéletet.
Az már rég kiderült, hogy jól nem lehet kezelni a helyzetet, csak kevésbé rosszul. Nincs hadsereg, nincsenek frontok, és nincs dzsihád sem. Orvosok vannak, ápolók, és idősgondozók, akik az egészségük kockáztatásával vigyáznak ránk. Tisztában vagyok vele, hogy az évtizedes reflexeket az ember nem hagyja el egyik pillanatról a másikra, de szerencsés lenne, ha a miniszterelnök legalább a szélsőséges helyzetre tekintettel elfeledkezne a militáns retorikáról, és azzal törődne, ami a dolga, vigyázna az emberekre.
Mel Gibson kiszámíthatóan didaktikus és szívfacsaróan patetikus filmje, A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge) címszereplője egy amerikai közlegény, Desmond Doss, aki hetednapi adventistaként lelkiismereti okokból nem volt hajlandó fegyvert fogni a kezébe a második világháború alatt. Ennek ellenére sosem vonta ki magát a harcokból, élete kockáztatásával mentette sebesült bajtársait. Doss nem fiktív karakter, a hős katona valóban végrehajtotta azokat az ép ésszel felfoghatatlan tetteket, amelyekből Mel Gibson blockbustert kreált. Nem lőtt, mentett.
– Pontosan tudom, hogy két-három gyerekkel otthon lenni egy lakótelepi lakásban, de egy kertes házban is, internetes oktatás, szóval az maga a dzsihád – fogalmazott Orbán Viktor szokásos Kossuth rádiós interjújában pénteken. Mindenki számára egyértelmű, mire célzott a miniszterelnök. A járvány szellemileg és fizikailag is komoly megterhelést jelent, nem könnyű elviselni a bezártságot, és a hatások fokozottan érvényesülnek a fiatalok és a gyermekek esetében. Az ész érvek gyorsan irracionális kötöttséggé, a távolságtartás pedig elviselhetetlen fogsággá változik az esetükben. Ráadásul nem elég átvészelni a karantént, és elkerülni a fertőzést, de az iskolai feladatokkal is haladni kell, azt is a négy fal közé zárva. Ez a helyzet a diákoknak és a szülőknek egyaránt roppant megterhelő, a tanárok többletmunkájára pedig már jobb nem is gondolni. Példa nélküli kihívás ez mindenkinek.
De nem háború, és főleg nem szent háború, vagyis dzsihád. Tekintsünk most el a fogalom iszlámellenes konnotációjától, amely évek óta meghatározza a menekültválság retorikáját, és koncentráljunk csak a militáns töltetre. Mi kell ahhoz, hogy valaki az ország lakossága előtt álló, sokszor leküzdhetetlennek tűnő akadályokat az öldökléshez hasonlítsa? Vérengzés, pusztítás, megcsonkított holttestek, üvöltés és a romokból felszálló por. Ez történik? Amikor Orbán Viktor végignéz a karanténban lévő családján, a gyermekein, ezt látja maga előtt? Amikor a tanárokra gondol, akik minden erejükkel azon vannak, hogy a jelenlegi helyzetben segítsék az érettségire készülő diákokat, lövések, robbanások zaját hallja, szétrobbanó emberi testrészeket lát?
Mennyivel könnyebb lenne neki és nekünk is, ha a miniszterelnök Desmond Dosshoz hasonlóan csak mentene, és nem tüzelne. Ha nem Patton tábornokként kívánna begördülni az – ember méretét megsokszorozó – tankjai élén a feldúlt harcmezőre, hanem fegyvertelen katonaként cipelné ki a hátán az arra rászorulókat. Persze a hasonlat sántít kissé, hiszen Doss valódi háborúban vált hőssé, itt pedig, ahogy korábban hangsúlyoztam is, nincs háború. De ez nem teljesen igaz. Mi valóban nem háborúzunk, de a vírus – jobb meghatározás híján – hadat visel ellenünk, hiszen a saját területszerzése érdekében kihasználja a szervezetünket, és igyekezetében áldozatokat is szed. De ez egyoldalú harc, a patogén – a mi szempontunkból – pusztít, mi mentünk. Ha valaki pusztítani akar, dzsihádot hirdet, bármilyen bornírt is a besorolás, de mégis inkább a harcoló fél, vagyis a járvány oldalán áll.
Ez nem dzsihád, miniszterelnök úr. Ez embermentés, amely új szemléletet kíván mindenkitől. Nekünk, átlagos, így a védekezés szempontjából semleges állampolgárok számára ez azt jelenti, hogy maszkot veszünk, kezet mosunk, odafigyelünk a társainkra. Az operatív törzs tagjaitól a helyzet azt követeli, hogy minél hatékonyabb stratégiát dolgozzanak ki, amelynek – ha lehet – nem része, hogy magatehetetlen beteg embereket bíznak az egészségügyi képzettséggel nem rendelkező hozzátartozókra, még úgy sem, hogy videós használati utasítást mellékelnek hozzájuk. A kormány szempontjából pedig a megváltozott szemlélet annyit tesz, hogy odafigyelnek végre az egészségügyi dolgozókra és a tanárokra, akik mindenkinél többet áldoznak fel a járvány alatt, annak ellenére, hogy évtizedek óta megalázóan bánik velük az állam.
Az új szemlélet része, hogy nem a képviselők bére emelkedik jelentősen, hanem az egészségügyi dolgozóké, és a tanároké. Mert ők nem szent háborút folytatnak, hanem végzik a dolgukat, elhárítják az akadályokat, segítenek rajtunk, mentik, ami menthető.
