Öt számjegyű mellékút, nem kátyúk ezek a cudar magyar történelem által megszaggatott, szétcibált, magára hagyott, cafrangos aszfalt két oldalán, hanem kráterek, ötvenedszer is elnézést kérek az autómtól, hogy nekivágunk, ellenben ötvenedszer már nem írom le, hogy milyen a magyar vidék. Mert minek.
Hiszen népünk, a párt és talán Európa vezetője is kijelentette: „nem vagyunk messze attól, nem értünk még oda, de nem vagyunk messze attól, hogy azt tudjuk mondani, hogy ma egy magyar faluban ugyanolyan minőségű életet lehet élni, mint a fővárosban”.
Jó ideje nem gerjedek már doktorminiszterelnökúr kinyilatkoztatásaira. Semmi értelme berágni azon, hogy ami hétfőn fehér volt, keddre fekete lett, és a valósághajlítgatás se nyűgöz le. Manapság ugyan ezt nevezik zseniális politikának, de
szerintem ez lópikula, már elnézést, mert hülyének nézni a népet, abban semmi kihívás nincs, egyszerűen csak azt kell mondani minden körülmények között, amit hallani szeretnének a Zemberek.
Habár Orbán Viktor „mi, magyarok” sorozata meglehetősen szórakoztató – ha így belegondolok, nem is értem, miként lehetséges, hogy nem mi, magyarok vagyunk a világ vezető nemzete, minimum. Mert mi, magyarok a fülünkben vészcsengővel élünk. A magyarokban él egy furcsa szerénység vagy inkább álszerénység. Nekünk, magyaroknak pedig romantikus hajlamunk is van, ami néha naivvá tesz bennünket. Mi, magyarok inkább a magasba törekvő nagyság hívei vagyunk. A magyaroknak kifinomult geopolitikai érzékük van. Mi, magyarok szeretünk ott keresni utat, ahol mások csak a bozótot látják. Mi, magyarok fekete öves válságkezelők vagyunk. Na, jó, leállok, pedig van még néhány ütős magvasság a kormányfői gyűjteményben, de vissza a faluhoz.
Szóval, mint említettem, nem hergelem magam Orbánnal, ez a fényes jövő felé száguldó vidék-dolog viszont gyomorszájon vágott. Két éve járom az országot. Apró, sokszor százfősnél is kisebb településekre szoktam menni, szigorúan kerülve az autópályákat, ezért igencsak őszinték ezek az utazások. Úgyhogy posztoltam erről a kormányfő víziója kontra tapasztalt valóság témában a Facebookon. Ez a cikk igazából innen indul.
Vita kerekedett, nyilván, ám alig szolid személyeskedéssel, meg is lepődtem, hogy mi lehet a probléma. Orbán Viktor, Fidesz, nagy a jólét, vidéki Magyarország, falu kontra Budapest – olyan hívószavak, amelyek bárkiből kihozzák a legdurvább önkéntes trollt, csakhogy nem ez történt. Érvek ütköztek. A hozzászólók megpróbálták megérteni, hogy miért írja a másik azt és úgy, amit és ahogy. Adatok kerültek elő pró és kontra. Íme a szép új világ? Az elfeledett polgári Magyarország felé vezető rögös szerpentin első kapavágása? Hát nem. Persze, jó, hogy így történt, hogy nem szabadultak el az indulatok, mégis szomorúan olvastam vissza a beszélgetést. A Fidesz vetése beérett.
Volt egy álmom. Arról ábrándoztam, hogy ha lesz elegendő támogatás, mozgalmat csinálok, és már nem egymagam, hanem két-három kormánypárti, ellenzéki utastárssal egyszerre indulok falujárásra, közben hasonlóra biztatok másokat is. Egy kis valóság senkinek sem árt. De már gyanítom, hogy felesleges lett volna (fölösleges lenne).
Ahol én az elöregedő közösség miatt szomorkodom, ott a fideszes ismerőseim cuki pirospozsgás néniket és bácsikat látnak.
Én a nem létező gyermekek számára uniós pénzből felhúzott mindig üres játszótér cinikus szimbolikáján rágódom, ők az épülő-szépülő érintetlen közterületben gyönyörködnek. Én a minden második üresen álló házat, ők az üresen álló házak közötti takaros portákat veszik számba. Már a kocsma is bezárt? Jobb is, legalább nem isznak annyit az emberek. Lakat került a kisboltra? Háromnegyed órácskára van a szupermarket, ott a pályázati falubusz, hetente kétszer viszi a népet, legalább kimozdulnak az idősek is.
Nincs semmi munkahely. De érzed, mennyire friss, egészséges, harapni való a levegő? Mert nem szennyezi egyetlen műhely, gyár se. Jószág, szárnyas szinte sehol, fájdalmas ez a csend. Ez a végtelen nyugalom, gyönyörű ez a csend. A gyógyszereket a szomszéd tudja kiváltani a járási központban, mert neki van autója. Orvoshoz is ő visz sokakat, ha úgy hozza a szükség. Ó, milyen szép, hogy ennyire összetartanak az emberek!
Csupa nagybirtok mindenfelé, a családoknak annyi föld se jut, hogy önmagukat ellássák. Milyen rendezettek ezek a hatalmas búzamezők! Ez már nyugati szintű nagyüzemi gazdálkodás! Két busz jár naponta. Nahát, ide, a világ végére is kijár a busz? Attól féltem, otthagyjuk a bal első kereket a bekötőúton, akkorát ütött az a sunyi gödör. Milyen romantikus volt idefelé azon a kis kacskaringós úton döcögni, így még őzeket is láttam, hogy nem jöttünk olyan gyorsan.
Magyarország egyszerre tartózkodik a Föld napsütötte és árnyékos oldalán. Kormányváltáskor csupán a pólusok cserélődnének. Csapataink harcban állnak.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/29. számában jelenik meg július 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/29. számban? Itt megnézheti!
