Magyarországot hivatalosan is elérte a koronavírus nyomában járó gazdasági-pénzügyi válság. A Pénzügyminisztérium közleménye szerint a gazdaság teljesítménye a második negyedévben a vártnál is nagyobb mértékben, 13,6 százalékkal csökkent éves összevetésben. Ez jelentősebb lassulás, mint amekkorára a kormány számított. A költségvetési hiány is rosszabbul alakul, idén vélhetőleg a nemzeti össztermék 7–9 százaléka lesz. Ez nem csupán az eredetileg tervezetthez képest brutális adat – a járvány megjelenése magától értetődő módon írta át az eredeti hiánycélt –, hanem az eddig kalkulálthoz képest is. A Varga Mihály vezette minisztérium azt hangsúlyozta, hogy az európai trendnek megfelelően alakulnak a folyamatok.
Eljött hát a kijózanodás pillanata. Gyorsan tegyük hozzá, hogy önmagában ezért nincs ok a kíméletlen kormánykritikára. Olyan kihívás érte, éri az államokat, amely szükségképpen a feje tetejére állítja mindenhol a kiadások és bevételek egyensúlyára törekvő költségvetést, lassítja a gazdaság növekedését. Nem arról van most szó, mint amit például 2006-ban láttunk, amikor egy kormányzat kizárólag a saját hibájából borította fel az egyensúlyt, billentette meg a gazdaságot. (Elkúrtuk – foglalta össze a lényeget az akkori miniszterelnök.)
Nem tartozom a deficitfetisiszták táborába. A Bokros-csomagból például a laikusok is megtanulhatták, hogy az egyoldalúan a kiadások csökkentésére fókuszáló akciótervek aránytalanul súlyos társadalmi károkat okozhatnak, miközben hosszabb távon a gazdaságon sem segítenek. Nem dőlök a kardomba, ha éppen egy kicsit magasabb a hiány, feltéve, ha a túlköltekezés és/vagy az állam bevételeit apasztó adócsökkentés egy átgondolt gazdaságélénkítő koncepcióba illeszkedik. A Medgyessy-féle száznapos programmal sem az volt a baj, hogy osztogatott, többletpénzt juttatott az emberekhez, hanem egy ilyen koncepció hiánya okozta később a problémákat. Például az államadósság erőteljes és rossz szerkezetű növekedését.
A koronavírus-járvány kellett ahhoz, hogy a Fidesz kigyógyuljon a hiányfetisizmusából. A költségvetési egyensúlyt eminens módon tartották kordában 2010 után az Orbán-kormányok, kezdetben kifejezetten az oktatási és egészségügyi kiadások visszafogásával, illetve bizonyos juttatások – a családi pótlék összege, a munkanélküli segély időtartama stb. – máig tartó befagyasztásával. Tipikus neoliberális kurzus ez egykulcsos adóval, a multiknak nyújtott egyoldalú kedvezmények széles körű rendszerével. Az úgynevezett nullás költségvetés és a következő évi büdzsé teljesen feleslegesen korai, tavaszi elfogadása ugyanezt a szemléletet tükrözi.
A hiány elengedése, az államadósság újbóli növekedési pályára állítása miatt nyilvánvalóan nem kell külföldi retorzióktól tartani, miközben elkerülhetők a kizárólag a deficit csökkentését célzó megszorítások. A mostani bejelentésnek akár örülhetnénk is, ha az egy újfajta szemléletű gazdaság- és társadalompolitikának ágyazna meg, ha innovatív megoldásokkal kezelné a válságot a kormány. Amely válság, most már nyilvánvaló, tartósan az életünk része marad. Akár kellenek ősztől szigorú korlátozások a második hullám elkerülésére, akár nem, a gazdaság jó ideig nem fog úgy működni, ahogy eddig. Ha egyáltalán valaha visszaáll a korábbi rend. Rövidesen kiderül, hogy jogosan nevezte-e válságállónak a kormány a magyar gazdaságot, költségvetést.
A miniszterelnök is érzékeli a kihívás súlyát. Orbán Viktor ugyanis legutóbbi rádióinterjújában beszélt egy szeptember közepére várható, két évre szóló, új, gazdasági növekedést támogató tervről. Szerinte jövőre már láthatók lesznek azok a befektetések, amelyek a kormány által 100 milliárdos nagyságrendben biztosított támogatások segítségével jönnek létre. Vannak azonban aggasztó előjelek. Eddig sem sikerült a leginkább uniós forrásból származó irdatlan fejlesztési pénzeket olyan célokra fordítani, amelyek érdemben előmozdították volna az ország felzárkózását.
A hiány ráadásul úgy szállt el, hogy a kormány nemzetközi összehasonlításban kifejezetten szűkmarkúan bánt az eleve nehéz helyzetben lévőkkel. Ehelyett túlárazottnak látszó egészségügyi beszerzésekre vagy éppen a rendszer örök nyerteseinek nyakló nélkül ömlesztett támogatásokra ment el a pénz, miközben a magyar vállalkozások és háztartások ijesztően nagy hányada nem rendelkezik érdemi tartalékkal.
Ha a mostani helyzetet a kormány félrekezeli, a kibontakozó társadalmi válság előbb-utóbb a politikai egyensúlyt is kikezdi. Nagyjából mindegy, mekkora a pénzügyi mozgástere a hatalomnak, a lényeg az, milyen célokra használja a rendelkezésre álló lehetőségeket. Kizárólag ezen múlik, milyen állapotban vészeli át az ország az egész világot sújtó válságot.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/35. számában jelent meg augusztus 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/35. számban? Itt megnézheti!
