Loholnak az ezüstök után, amivel fizetnek nekik. Keresik az aktuális áldozatot, akibe beleköthetnek. Akinek megmondhatják, mit és mit nem tehet, mit gondolhat, elmondhatják róla, amit saját világképük és a szolgatartójuk szerint „tudni kell”. Mert ők tudják. Ők mindent tudnak ... Kezükben a furkósbot. A kompromat. Olvasni, kérdezni, meghallgatni, netán vitatkozni ellenben kevésbé. De nem is erre képezték ki őket. A verőlegényeket. Velük nem is érdemes foglalkozni, de még akkor sem, ha már nemcsak súrolják a becsületsértés határát, de túl is lépnek azon. Azonban amiről firkálnak, tényként állítani próbálnak, azzal már igen. Mert igenis úgy gondolom, velük ellentétben, a vitához két fél kell. És szívesen veszem még az illetlen, tolakodó, gúnyos, erőszakos és hazug állításokat felsorakoztató érvnélküli böffentéseket is. Teszem ezt most is. Ukrajna kapcsán.
Készült a propaganda-gépezet is a legutóbbi uniós csúcstalálkozóra. Ahogy az európai közösség is felkészült, hogy az állam- és kormányfők rábólinthassanak az Ukrajnát is érintő bővítési csomagra. Bevallom, én erre már több mint húsz éve készültem. Az első Fidesz-kormányban vezető szakértőként azért voltam felelős, hogy a magyar EU-csatlakozási tárgyalások egyik legkritikusabb fejezetének a lezárásához elvezető és szükséges döntéseket előkészítsem a kormány számára. Kidolgozzam a határok nélküli Európához történő csatlakozás menetrendjét a Schengeni Egyezményhez, nemzetpolitikai szempontoknak és az ország EU-csatlakozási prioritásainak is megfelelően. Rendkívül nehéz feladatnak tűnt, hiszen az akkori kormányzati emberek (akik egyébként ma is ott csücsülnek, néhányan azóta esetleg már a kispadon) a biztonságos határokat bűnösnek, ördögtől valónak tartották, amik a nemzetet „örökre” elszakítják a határontúliaktól.
Egy évig kellett szinte már misszionárius tevekénységet folytatnom, hogy elfogadtassam, a biztonságos, jól adminisztrált és ellenőrzött határok az ország érdekét szolgálják, akárcsak a határainkon túl élők számára, hiszen a védelem és hatékony ellenőrzés nem a magyarokat tartja távol, hanem a bűnözőket, az embercsempészeket és a (valóban!) illegális migránsokat. Ennek pedig (nyilván sok más dolog mellett) jótékony hatása lehet a szomszédainkra, segítheti, gyorsíthatja az ő EU-felzárkózásukat, -csatlakozásukat.
Az ország, amelyik kilógott a sorból
Magyarország volt az egyetlen EU-tagjelölt ország, amelyiknek nagyon hosszú szakaszon és rendkívül tagolt határellenőrzési, védelmi rendszerre kellett felkészülnie. De az összes szomszédunkra kézenfekvő volt a válasz, vagy már az EU tagja volt, vagy velünk készült(ek) csatlakozni, netán lemaradásban volt(ak) még akkor, bár, ha a pontos dátum nem is volt vizionálható, de fel sem merült a kétség, hogy Horvátország vagy akár Szerbia ne válhasson az unió tagjává. És senki számára sem volt kétséges, hogy Románia schengeni csatlakozása, a határok (ellenőrzése) nélküli Európa kiteljesedése nélkülük nem következhet be. A „legnehezebb” feladat így tehát csak az volt, ezt a sokszereplős történetet hogyan lehet egy idősávra felhelyezni a nemzetpolitika mint a politika legértékesebb és legnemesebb imperatívusza érdekében. De egy ország kilógott a sorból. Egy esetében nem volt ember, aki bármilyen koncepcióval, vízióval rendelkezett volna, így magam sem. Nem láttam a jövőt, sem a megoldást. Mert nem gondolta senki, még a legvakmerőbbek sem, hogy Ukrajna is az EU tagjává válhat, nem húsz-negyven év múlva, hanem egyáltalán. Szakértőként mindig is szem előtt tartottam a nemzetet, annak egészét. Munkám során migrációs, határvédelmi, határellenőrzési, állampolgársági kérdésekkel is foglalkoztam, többek között a ma is érvényes uniós hatérrendészeti szabály kidolgozása, majd uniós elfogadtatása kötődik hozzám.
Mégis Ukrajna esetében mindig hiányérzetem volt és maradt. Elképzelhetetlennek láttam, hogy rajtunk kívül lesz még olyan EU-tagállam, amelyik erről a kérdésről akárcsak bennünket meghallgatni is hajlandó lenne. És ez nem kevés traumát okozott számomra szakmailag, politikailag és emberileg egyaránt. Egyedül azzal tudtam magam számára is elfogadható magyarázatot találni, hogy hittem benne, hogy egy erősödő Magyarország EU-tagállamként még mindig többet tud nyújtani az uniós és schengeni határokon kívül maradt kárpátaljai magyaroknak, mint az EU-n kívül. Biztos voltam abban is, hogy az összes többi szomszédos állam magyarsága ebben szolidáris és együttműködő lesz az anyaországgal, közösen leszünk képesek az Ukrajnában élő magyarokat jobb sorshoz segíteni. Számomra ez is a magyar nemzetpolitika minimumának volt tekinthető.
Azóta eltelt több mint húsz év. A világ, de leginkább Magyarország, a fideszes kormányzás közben gyökeresen megváltozott. Az Ukrajnával kapcsolatos magyar kormányzati külpolitika lerántotta mindenről a leplet, világossá tette mindenki számára, hogy valami teljesen elfogadhatatlan történik a külpolitikában, és az elmúlt napok óta az sem lehet kétséges, hogy a nemzetpolitika egészével is. A Fidesz erkölcsi erejét korábban az biztosította, hogy tudott és akart nemzetben gondolkodni. És kétségkívül a korábbi magyar baloldali kormányzással szemben képviselte a kiútkeresés, a jövő nemzetpolitikáját, szemben azzal a történelmi, lelki és kulturális „restaurációs” reménnyel is, ami jellemezte a korai kilencvenes éveket.
A konfliktus kiélezése lett a kormány célja
A magyar-ukrán kapcsolatoknak az alakulása sajnos nem nevezhető a rendszerváltozás utáni külpolitika sikertörténetének, hiszen nem tudott kitörni abból a helyzetből, amit elsősorban Oroszország, az orosz és alapvetően nem őshonos kisebbség körüli vita és állapotok miatt alakult ki. De ez mind önmagában még nem indokolta az orosz háborús agresszióval való barátságát és lelki közösségvállalását az Orbán-kormánynak.
A magyar külpolitikának talán egyszerűen nem volt, nem maradt ereje arra, hogy Ukrajnával kialakíthasson egy olyan keretet, aminek a kárpátaljai magyarság a kedvezményezettjévé válhatott volna. Nem jutott kellő figyelem, és ezért talán ezt a „futottak még” relációt elkerülte a külpolitikai innováció és előremutató gondolkodás. Aztán az elmúlt évek során már inkább furkósbotként használta mind a NATO-ban, mind az EU-ban. Végképp nem a megoldás keresése, hanem a konfliktus kiélezése volt a dekódolható célja a kormánynak. Az orosz háborús invázió elején pedig teljesen el is hallgattak arról, hogy magyarok, magyar állampolgárok váltak az orosz agresszió áldozataivá, magyar katonák haltak meg a fronton, magyar családoknak kellett elmenekülniük. És ekkor fordult elő, mint a délszláv háború idején, hogy a háború elől menekülők biztonságosabb régiókba költöztek, így ukránok tömegei Kárpátaljára, felborítva a magyar lakosság számára oly fontos nemzetiségi és nyelvi arányokat. Kevés ennél drámaibb helyzet jellemezheti a nemzetpolitikát, mint a magyarság számának, arányának hátrányos megváltozása. Ez már csak akkor lehet drámaibb, ha ehhez a magyar kormány asszisztál, ahogy a jelen esetben is ez történt, ez történik.
A magára hagyott Kárpátalja
Elhallgatták, elfelejtették a magyarokat. Lemondtak róluk. Ezt támasztja alá Ukrajna EU-csatlakozásának kérdése is. Az, ahogy a kormány megpróbálta megvétózni annak az országnak az EU-csatlakozási perspektíváját, ezzel együtt a kisebbségi sorsnak a jobbra fordulását, egyet jelent azzal, hogy az Orbán-kormány, a Fidesz megtagadta immáron azt a küldetését, hogy megépítse a magyar nemzet boldogulásának kereteit és bástyáit Európa, az Európai Unió keretei között. Hátat fordítottak ezzel a békés Európa eszményének, a nemzetpolitika erkölcsi keretezésének, a jószomszédi kapcsolatoknak, mindennek, amit a rendszerváltozás után a magyar külpolitikát a nemzeti konszenzus keretei között tudta tartani, ami a nemzetközi térben sikerünket garantálta, presztízsünket erősítette. Ennek vége lett, teljeskörűen és egyértelműen. Orbán kilépett nemcsak egy kávéra, hanem magára hagyta az országot és a nemzetet, Kárpátaljáról nem is beszélve.
A szerző Budapest főpolgármesterének város-diplomáciai főtanácsadója
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
