Nem kevés szomorúsággal olvastam e hasábokon Szendefy Mária írását, amelyben reagálni igyekezett az ellenzékről szóló, tényleg meglehetősen lesújtó véleményemre. Szomorkodásomnak két oka is van.
Az egyik jelentősége csekély: az LMP-s politikus asszony olyasmikkel vitatkozik, amiket nem írtam, nem gondoltam. Eszembe sem jutna például, hogy bárki „kijelölje” a „főellenzékit”, mint ahogy az sem igaz, hogy „a legutóbbi választáson ezt a szerepet Márki-Zay Péterre osztották”. MZP ugyanis (ha netán valaki már nem emlékezne) azért lett az összefogás miniszterelnök-jelöltje, mert megnyerte az előválasztást, nem pedig kijelölés útján. (Gyurcsány persze igen hamar felhívta az ő és a teljes közvélemény figyelmét arra, hogy majd a parlamenti frakciók fognak miniszterelnököt választani, úgyhogy ne nagyon bízza el magát. Ennyit az „összefogásról”, de még inkább annak hiányáról.) Akkora ostobaságot sem írtam, hogy „ha igazán akarjuk és hangosabban kiabálunk, akkor holnap legyőzzük Orbán Viktort, és ezzel minden rossznak vége szakad”. Sőt, amennyire egyszerű választópolgárként látni vélem, ilyen bornírt állítást senki más sem fogalmazott meg. Így aztán persze könnyű „más utat választani”.
Olyat sem állítottam, hogy a pártoknak ne lehetne módja külön-külön politizálni. Teljesen természetes (lenne), ha a gombamódra szaporodó pártok és pártocskák eltérő értékeket eltérő hangsúlyokkal képviselnének. Az Orbánék által kialakított és tetszés szerint formálgatott választási rendszerben azonban igenis mind az országgyűlési, mind pedig az önkormányzati választásokon szoros együttműködésre lenne szükség, hogy minden fideszes jelölttel szemben egyetlen ellenzéki aspiráns álljon. (A Závecz Research számításai szerint az európai parlamenti választásokon is sokkal eredményesebb lenne egy közös lista, mint az önálló indulás.) Az együttműködés szükségszerűsége nem valamiféle „összefogás mantra”, amit csak olyanok ismételgetnek, akik eddig a „Holdon tartózkodtak”. A kényszer belátására csak alapfokú számtani ismeretekre van szükség. Mivel azt nehéz feltételezni, hogy az LMP-nél ne ismernék a választási szabályokat, vagy netán ne tudnának összeadni-kivonni, vajon mivel magyarázható, hogy önálló jelöltet igyekeznek állítani például a főpolgármester-választáson? Önálló politizálás minden áron? Akkor is, ha ez nyilvánvalóan a Fidesz malmára hajtja a vizet? Tényleg annyira meglepő, ha ezt valakik esetleg aknamunkának, kollaborálásnak vagy egyenesen árulásnak minősítik?
Szendefy Mária következetlenséggel is megvádol, amikor szememre veti, hogy Gyurcsány Ferenc személyéről és szerepéről sincs jó véleményem, pedig „zászlójára tűzte”, hogy le akarja győzni Orbánt. Nos, lehet, hogy én ma már nem sok mindent tanulok, sajnos az nem igaz, hogy semmit se felejtenék, de bizony azt tényleg nem felejtem el, hogy Gyurcsány egyáltalán nem volt sikeres miniszterelnök, hogy a (meglehet, jószándékúan elmondott, ám) botrányossá vált őszödi beszéd, de főleg az október 23-i „sajnálatos események” után sem mondott le, hogy ezzel lényegében megajándékozta Orbánt a kétharmaddal, hogy azóta is vele lehet riogatni a magyarok jelentős hányadát, hogy még az elkötelezett baloldaliak egy része sem tudja őt elfogadni, hogy nem veszi észre: minden erőfeszítése ellenére stagnál a DK népszerűsége, és hogy ily módon szinte garanciája a Fidesz hatalmának.
A bevezetőben említett szomorkodásom másik (és fontosabb oka) a Szendefy Mária soraiból áradó (ál?)naiv (ön?)ámítás: „Alapvetően rá lehet bízni a nagykorú szavazópolgárokra, hogy mi nekik a legfontosabb. Lehet szavazni a legesélyesebbnek gondolt jelöltre, pártra vagy arra a pártra, amely a számára fontos ügyeket leghitelesebben képviseli.” Ezek a mondatok mintha arról tanúskodnának, hogy az LMP-s politikus asszony élt eddig a Holdon, s ezért nem ismeri a választási rendszert, amelyben a listás voksoláson rengeteg szavazat veszhetne el, ha jó pár ellenzéki párt a külön-külön képviselt „fontos ügyek” révén sem éri el az ötszázalékos küszöböt, és amelyben a képviselő-választásnál 3-4-5 ellenzéki jelölt osztaná meg a kormányváltó szavazatokat,…
„Ez a fajta hozzáállás sokkal hamarabb fog eredményezni egy letisztult, versenyképes ellenzéki mezőnyt, mint a jelenlegi összefogás katyvasz” – írja még Szendefy Mária. A letisztultságban és versenyképességben éppenséggel még igaza is lehet: a parlamenti helyek 25-30 százalékáért kemény versenyt fog folytatni a letisztult 3-4 párt, továbbra is biodíszletként szolgálva az orbáni kétharmadhoz.
Mivel eredeti cikkemben erősen kifogásoltam, hogy az ellenzéki pártok sokkal inkább egymást bírálják, mint a kormányt, én sem akarnám kritizálni a vitairat LMP-t méltató passzusait: „Küzdünk az akkugyarmatosítás ellen, az erdők letarolása ellen, a Balaton és a Fertő tó páratlan tájképének, természeti értékének megőrzéséért. Ez nem a pártpolitikai csatározások terepe, inkább a helyi és országos civil szervezetek küzdelmének segítése, becsatornázása a parlamentbe vagy kihangosítása a média számára.” A törekvés mindenképp dicséretes, de annyit talán leszögezhetek, hogy eredményét alig látni. A jóváhagyott debreceni akkugyár-ellenes népszavazást az LMP lefújta. A parlamentben beszélhetnek, amit akarnak, úgyis az történik, amit a „bátrak” főnöke akar. A kormányzati szócsővé züllesztett közmédiában és az ötszáz kesmás médiumban sem számíthatnak sok jóra.
És ha már az eredményességnél tartunk: az LMP támogatottságát a Medián és a Republikon legutóbbi felmérése a választani tudók körében egyaránt csak 1-1 százalékosnak mérte… Ennek fényében elég érdekes Szendefy Mária azon mondata, mely szerint: „Vannak pártok, amelyeknek van valamilyen ideológiája, vannak ügyeik, karakteres politikusaik, és ha mindez elég vonzó, akkor van elegendő szavazójuk legalább a parlamenti küszöb eléréséig. Amelyik párt erre nem képes, azt elég eufemisztikus pártnak, pláne politikai erőnek hívni. A potyautas vagy parazita jobb elnevezés.” Hááát, … nem én mondtam.
És hogy e cikknek érdemi mondandója is legyen, felidézem egy bő hónappal ezelőtti írásom zárógondolatait: mivel az együttműködésre ítélt pártokból hiányzik a szükséges bizalom, kooperációs hajlandóság, kompromisszumos készség, kisebb közös munkákkal kellene kezdeni. Például a pártok szakértői kidolgozhatnának a közhasznúan bosszútörvénynek nevezett jogszabály helyett egy pedagógus- és diákbarát tervezetet, aztán jöhetne egy alternatív alaptanterv, alternatív nyugdíjtörvény, veszélyes üzemekre vonatkozó alternatív szabályrendszer, szolidáris adó- és családpolitika,… Ezek egyfelől alkalmasak lehetnének a közbeszéd tematizálására, országjárásra, szakszervezetekkel és civilekkel való tárgyalásra, másfelől a kölcsönös bizalom és türelem megteremtésére a pártok szakértői és vezetői körében. Ez esetben még Szendefy Máriának is igaza lehetne: „fontos ügyek” mentén zajlana a politizálás.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
