Semmit sem felejtettek, semmit sem tanultak. Ez a szállóige jutott eszembe Hamburger Béla: Ez ellenzék? című írása kapcsán. A szerző olyan hévvel ismételgeti az összefogás mantrát, mintha 2022. április 3-án legalábbis a Holdon tartózkodott volna. Kezdjük az alaptételnél! Az összefogás nevű vallás önjelölt papjai számára alaptétel, hogy minden politikai szereplő, aki nem a Fidesz vagy a KDNP tagja vagy holdudvara, az egyetlen célból létezhet: Orbán Viktor legyőzése. Számukra ez az egyetlen legitim politikai cél, aki nem ezt tűzi a zászlajára, az kapásból gyanús, legtöbbször nem is köntörfalaznak, hanem csípőből kinyilatkoztatják: áruló.
Persze az is rettentő zavaró, aki pont ezt tűzi leginkább a zászlóra, és aztán ezt a zászlót magasra tartja, mint Gyurcsány Ferenc. Tehát le kell győzni Orbánt, de ebben a szerepben nem a volt miniszterelnököt tartják kívánatosnak (vö.: Schiffer András: a mikro-adományozók nemcsak Orbánt, Gyurcsányt is meg akarták buktatni.). Tehát ők majd kijelölik, hogy ki legyen az alkalmas Orbán buktató főellenzéki, aki mögé illik szépen besorakozni mindenkinek a Jobbiktól a Momentumig. A legutóbbi választáson ezt a szerepet Márki-Zay Péterre osztották. Mögötte akkor még nem volt párt, tehát ideális volt arra, hogy a véleményvezéreknek megfeleljen a magában álló hős. A politikai tapasztalat hiánya maximum a választásokhoz közeledve tűnhetett fel „béláinknak”, amikor MZP már büszkén kijelentette nyilvánosan: „Ezt a szivárványkoalíciót úgymond, a liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat, ezt mi a szövetségben külön-külön képviseljük”. Azóta egyébként az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét szívesen hívják a közmédiába, mert minden megszólalása segít megerősíteni az itt-ott morzsolódó Fidesz-tábort. Ennyit az előválasztás mint szédületes politikai innováció „Orbán-döngető” eredményességéről.
De beszéljünk arról is, hogy minek van értelme. Leginkább annak, amit például az LMP is képviselt korábban: az önálló politizálásnak. Ezt nem nevezném hallatlan politikai innovációnak, mert többpártrendszerben ez a normatív működés. Vannak pártok, amelyeknek van valamilyen ideológiája, vannak ügyeik, karakteres politikusaik, és ha mindez elég vonzó, akkor van elegendő szavazójuk legalább a parlamenti küszöb eléréséig. Amelyik párt erre nem képes, azt elég eufemisztikus pártnak, pláne politikai erőnek hívni. A potyautas vagy parazita jobb elnevezés.
De mi van akkor, ha egyik oldalon ott egy többé-kevésbé monolit tömb, a Fidesz–KDNP, másik oldalon meg pártok, pártocskák tucatjai? Azt gondolom, hogy alapvetően rá lehet bízni a nagykorú szavazópolgárokra, hogy mi nekik a legfontosabb. Lehet szavazni a legesélyesebbnek gondolt jelöltre, pártra vagy arra a pártra, amely a számára fontos ügyeket leghitelesebben képviseli. Ez a fajta hozzáállás sokkal hamarabb fog eredményezni egy letisztult, versenyképes ellenzéki mezőnyt, mint a jelenlegi összefogás katyvasz.
Az LMP Magyarország Zöld Pártja azokat kívánja képviselni, akiknek fontos a környezetvédelem, hazánk és a szűkebb lakóhelyük természeti értékeinek megóvása. Ezért küzdünk az akkugyarmatosítás ellen, az erdők letarolása ellen, a Balaton és a Fertő tó páratlan tájképének, természeti értékének megőrzéséért. Ez nem a pártpolitikai csatározások terepe, inkább a helyi és országos civil szervezetek küzdelmének segítése, becsatornázása a parlamentbe vagy kihangosítása a média számára. Meggyőződésünk szerint ez a fajta politika nagyobb társadalmi részvételhez, kevesebb megosztottsághoz végső soron egy élhetőbb és demokratikus Magyarországhoz vezet el.
A „Magyarország (sőt : Orbánisztán) nem demokrácia, de ha igazán akarjuk és hangosabban kiabálunk, akkor holnap legyőzzük Orbán Viktort és ezzel minden rossznak vége szakad” típusú népi játékot meghagynánk azoknak, akiket nem zavar a mondatban rejlő önellentmondás. Mi más utat választottunk.
A szerző az LMP országos elnökségének tagja
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
