Kénytelen vagyok felhívni a nyájas olvasó figyelmét: eszmefuttatásom első szakaszában szokatlanul – megkockáztatom: kellemetlenül – száraznak tűnhetek, majdnem annyira, mint Tompi torka a Rom vörösesen derengő, bűnösen ártalmatlan félhomályában; az említett problémát szerencsére fröccsök sorával orvosolta, majd két politikai témájú felhördülés között tétován megfogalmazta a kósza gondolatfoszlányt: és amúgy is, ki mondja meg, hogy ki a magyar? Erről – joviális bólogatásaim közepette – valamiért az jutott eszembe: amúgy is, ki mondja meg, hogy ki a demokrata?
De indítsunk a beharangozott, száraz kezdéssel: vegyük alapul az anyanyelv kérdéskörét, pontosabban meghatározását (a Rom szelíden elfogadó hangulata a tudományos igény mellőzésére késztet minket). Mi is a különbség anyanyelvi és nem anyanyelvi beszélő között? Nyilván az, hogy az előbbi készség organikus folyamat eredménye, míg utóbbi tudatosan, mesterségesen tanult dolog. Tegyük fel – és miért ne létezhetne ilyen? –, hogy valaki a lehető legtökéletesebben elsajátítja egy adott nyelv használatát: hibátlanul érti és működteti a nyelvtant, sem a fogalmazásán, sem a kiejtésén nem érződik, hogy nem az anyatejjel szívta magába a szórendeket, a stílust, a kifejezésmódot, sőt, a nüanszokat. Emberünk mégsem számít anyanyelvi beszélőnek, hiszen nem gyermekkorától fogva, teljes természetességgel tett szert minderre. Dolgozott érte, intellektuális munkát végzett, hogy kibővítse azt, amivel született.
Ebből fakadóan az is előfordulhat – és tán nem gyakran, de elő is fordul –, hogy egy tanult nyelvhasználó választékosabban, komolyabb stilisztikai és élvezeti értékkel alkalmazza a nyelvet, mint az, aki (bár anyanyelve) töredezettebb, primitívebb, roncsoltabb formában találkozott és találkozik vele. Egy kiváló nyelviskolával, gondosan összeválogatott olvasmány- és hanganyagkészlet birtokában akár magasabb szinten is mozoghat, mint az, aki szerencsétlen helyzetéből adódóan a nyelv alantasabb formái között nevelkedett. Ám használhatja a tudatos tanulás révén hozzájutott illető formailag tökéletesebben a nyelvet, igazán autentikus – hadd ne mondjuk: igaz hazai – csakis az lesz, akit a gyökerei, az önkéntelen tanulás köt mindehhez.
És akkor forduljon akkorát írásunk kereke, hogy Tompinak ne csak ettől a képzavartól, de a szimbólumhajszolástól is újabb fröccsökhöz támadjon kedve a végtelen okoskodás befogadása helyett. Valószínűnek érzem, hogy a fenti gondolatmenet a demokráciára, annak felfogására és használatára is rávetíthető. Tudniillik, akinek anyanyelve a demokrácia, az hitelesebben használja (és akkor idecitálhatjuk pró és kontra a hanyatló Nyugat összes rissz-rossz közhelyét, de be kell látnunk: akadnak helyek a világon, ahol valahogy mélyebben gyökerezik ez, mint más, gyökerebb vidékeken). Ha esetenként hibákkal, berögzült problémákkal és hiányosságokkal is, de autentikusan működik a demokrácianyelv. Akinek viszont ezt az egészet tanulnia kell, még a legmagasabb fokon is csupán „második” lehet – nem beszélve arról az eshetőségről, hogy nem a legmagasabb fokon sajátítja el. Vagy megfelelő tanárok, vagy kellő nyitottság híján.
Ahogy a magyarság tanulja a demokráciát, a polgári gondolkodást és létet, az bizony nehezen válik meggyőző színvonalú, hibátlan nyelvtannal és elismerésre méltó kiejtéssel prezentált nyelvi készséggé a nagyvilágban. És még ha azzá is válna: fájdalommal kell tudomásul vennünk, hogy nem autentikus. Aki ebben a közegben próbálja elsajátítani azt a bizonyos másik logikát, még a legkiválóbb szintet elérve is egy mesterségesen tanult, valahol mélyen idegen nyelvet fog beszélni.
És fordítva, a csodálkozó fejlett társadalmakra reflektálandó: akinek a tekintély előtti feltétlen behódolás, a konstans mutyi, a lételemmé vált közöny és a sejtekbe ivódott korrupció nem anyanyelve, nem születésétől fogva állandó, megmásíthatatlannak tetsző közege és kényszerítő ereje, az (eleinte legalábbis) csak hebegve-habogva, hibát hibára halmozva prédikálhat nálunk, nekünk mindarról, amiben ő otthonosan mozog. Megpróbálhatja exportálni, átnyomni, életképessé tenni az úgynevezett nyugati morált és civilizációs kereteket – a mindennek ellentétét anyanyelvi szinten beszélő magyar társadalom túlnyomó többsége számára hiteltelen, idegen, mesterséges lesz. Messziről jött ember. És elutasításra talál.
Mindebből nem következik, hogy ne lehetne (kellene) mindkét irányban hatni, legalábbis gondolkodni. Nekünk – társadalomként – érdemes volna megtanulni azt a bizonyos távolról érkező, néha idegennek ható demokratikus működést, még akkor is, ha eleinte nem fog olyan jól menni, és az esetleges teljes siker sem teszi majd anyanyelvi szintűvé. Nekik pedig (másoknak és másképp gondolkodóknak) igenis beszélni, cselekedni, próbálkozni kell minálunk – felvállalva annak ódiumát, hogy (a használat színvonalától függetlenül) az ő anyanyelvük sosem lesz a miénk.
Ne csak borongjunk: a másod- és harmadgenerációsoknak sokkal inkább a vérkeringésükbe épülhet mindez, ha lesz, aki megalapozza nekik. Éppen ezért minden kivételnek tisztelet dukál, hovatovább mindenkinek, aki egyáltalán foglalkozik még elméleti felvetésekkel – többek között Tompinak is, akinek a torka immár egyáltalán nem száraz, és aki egyáltalán nem érti, miért kell szimbolikus anyanyelvről és demokráciáról beszélgetni, ha egyszer az volt a kérdés, hogy ki mondja meg, ki a magyar. Azt ugyanis nem megmondják, világít rá. Annak születni kell.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/44. számában jelent meg november 3-án.
