Magyar ember liszttel főz, meghaladhatatlannak tűnő alapvetés ez napjainkban. Vannak pillanatok, amikor úgy felbosszantom magamat az idevágó túlkapásokból kifolyólag, mint a pinty. Olyankor szinte szívesen lennék az új Schobert Ferenc Norbert (anyja neve: Horváth Judit), aki száz csatákon át legyőzi a szénhidrát. Szó sincs róla, nem állítom, hogy a liszt – azon belül a búzafinomliszt – ab ovo ádáz ellensége lenne nemzetünknek. Egyfelől magam is habarok-rántok, amikor éppen úgy adódik, nagymamám és anyám után szabadon, megbecsülve-továbbörökítve hagyományaimat. Másfelől cinikusan tekintek a minden valamit valami mással helyettesíteni-pótolni óhajtó, az ép ész talajáról totálisan elrugaszkodó divatreformerekre. Csak hát tudni vélem közben, hogy a lényeg az egyensúly. Ami nem biztos, hogy pont ott van, ahol szerintem lennie kell, de keresem szeretettel.
A gond az, hogy sokan közülünk képtelenek a mértékletességre. Negatív bónusz: e sokak közül sokan szakácsként tevékenykednek a közétkeztetésben.
Hajrá, lilák! | Magyar Hang
A magyar emberek jókora hibája, hogy nem – vagy nem nagyon – esznek céklát. Pedig...
Néhány évvel ezelőtt, még cinkes megmondó koromban foganatosítottam egyszer egy roppant indokolt kirohanást. Azt írtam: a keményen dolgozó magyar kisemberek és a hétköznapi magyar konyha első számú és legyőzhetetlen rákfenéje a köret. A burgonyapürétől a rizibiziig. Továbbra sem vélekedhetem másként – a háziasnak hazudott ízek és a hatalmas adagok hazájában komótosan viselkednek a forradalmak és az evolúciók –, ám egyre hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy az eltúlzott liszthasználat minimum annyira káros az egészségünkre. Elsősorban szellemileg és mentálisan.
A legpenetránsabb megtestesülése e rettentő jelenségcsoportnak a főzelék. Ami egyébként pompás dolog lenne. Az is – amennyiben magunk készítjük, és odafigyelünk rá, hogy hogyan csináljuk. Elvégre nincs zöldség, a sárgarépától a krumplin, a karalábén, a káposztán, a lencsén át egészen a babig (zárójeles érdekesség: a bableves lehet paszulyleves, a babfőzelék nem lehet paszulyfőzelék), aminek ne lenne lelke. A spenótot se felejtsük el, nehogy megsértődjön. De mi történik ezekkel a szerencsétlen alapanyagokkal a menzákon? Az, hogy főzelékké transzformálásukkor agyba-főbe lisztezik őket, annyira, hogy ki sem látszanak alóla. A még szerencsétlenebbekre a cukortartót is ráborítják. A dózis már-már halálos.
Azon morfondíroztam egy helyen a minap, ahova soha többet nem teszem be a lábam – éljen az ellenállás! –, hogy vajon mi ennek az oka. Miért a csiriz az úr? Jobban megéri? Olcsóbb a liszt, mint a zöldség? Könnyebb olyat készíteni, aminek nincs íze, mint olyat, aminek van?
Gyühückölés | Magyar Hang
Azt hiszem, a mi generációnk az első, amely két kézzel tolt el magától sok mindent, amit a szüleitől tanulhatott volna.
Vagy mégis ezt szeretik a magyar emberek? Dagadjon bele a hasba a táplálék vastagon, mindegy, mi van az emésztőrendszerünkben, csak ne legyünk estig éhesek?
Ezt nem akaródzik elhinnem. Képtelenség, hogy ennyire nem becsüljük meg sem magunkat, sem a hétköznapokat. Holott milyen fontos lenne. Ön- és hétköznapbecsülés nélkül semmi sincs. Úgyhogy lenne egy szelíd tanácsom, ha megengedik: fogyasszák felelősséggel!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
