Embert próbáló időszakot élnek meg a tizenévesek a lockdown miatt. Sok tinédzser szülei arról számolnak be: rossz lelkiállapotban vannak a gyerekeik. Nem csak azért, mert ők csak egyszer tizenhat, tizenhét vagy tizennyolc évesek, jelenleg ennek szinte minden előnye nélkül, hanem mert ők abban az életszakaszban vannak elvágva a közösségi léttől, amikor a remeteség a legkevésbé sem tekinthető normális üzemmódnak.
A helyzeten valószínűleg nem javít, hogy egy normálisnak szintén nem nevezhető tanév (a tavaszi hullámmal együtt csaknem másfél tanév) után jelenleg az a kilátás, hogy egy normális körülményeknek megfelelő érettségi vár a fiatalokra 2021-ben. Ezt jelentette be kedden Maruzsa Zoltán közoktatásért felelős államtitkár.
Az, hogy az érettségi vizsgákat hogyan tartják meg, és ez járványügyi szempontból mennyire szerencsés, csak az egyik kérdés. Legalább ilyen fontos, hogy ilyen körülmények között az érettségizők hogyan készülnek fel a vizsgákra. És milyenek lesznek a követelmények? Ugyanolyanok? Mára teljesen nyilvánvaló, hogy a távoktatás hatékonysága a közelében sincs a jelenléti oktatásénak, és ezt a hátrányt a legkreatívabb és legfelkészültebb tanárok is legfeljebb csökkenteni tudják. Nem kellene esetleg valamiféle társadalmi vitát folytatni arról, hogy milyen legyen az idei érettségi? Mert az nyilván mindenkinek feltűnt már, hogy a tanév nem olyan volt, mint a korábbiak. Akkor miért lenne az érettségi ugyanolyan?
Az államtitkár érvelése szerint a tavaszi érettségi eredményeken sem látszott meg a lezárás hatása, akkor azonban az érettségizők alig két hónapot vesztettek, hiszen március közepén zártak be az iskolák, és május első hetétől már egyébként is az érettségik szoktak zajlani. Tény, hogy ez is érzékeny időszak lehet a felkészülés szempontjából, de a helyzet azóta romlott. A most érettségizők elvesztették a múlt év végét, az idei év egy jelentős részét, és vélhetően ezután is csak hézagosan részesülnek majd jelenléti oktatásban. Még akkor is, ha – mint arra Maruzsa Zoltán felhívta a figyelmet – az érettségire az iskolában is készülhetnek a diákok, ha egyes intézmények a szülői munkaközösséggel és a tanulókkal közösen úgy döntenek, hogy ez szükséges. De mi történik például, ha egy iskolában a diákok igényelnék a jelenléti oktatást, de a pedagógusok elzárkóznak, vagy a pedagógusok szükségesnek tartanák, de a szülői munkaközösség ellenzi? A helyben történő (remélhetőleg) demokratikus döntéshozatal persze üdvözlendő lehet, így viszont hogyan lennének legalább közel egyenlőek az esélyek? Normális években legalább az a feltétel egyenlő volt, hogy mindenki bejárt az iskolába.
Nyilvánvaló, hogy nem hangzik túl jól, hogy könnyíteni kellene az érettségin, hiszen ez emlékeztetne arra a tényre, hogy kevesebb tudást sikerül átadni, mint normális körülmények között – de ha egyszer tényleg így van! Az, hogy távoktatásban mennyire sikerül közelíteni a normális oktatás színvonalát, függ az oktatási rendszer felkészültségétől. De az mindenütt igaz, hogy nem lehet ugyanazt a szintet hozni ezzel a módszerrel. Ez nem az oktatási rendszer bukása. Felesleges kényszeresen ragaszkodni ahhoz, hogy csak azért is emelt fővel távozzunk, ott essünk el a harc mezején, s a többi. Értelmetlen.
Az látszik az egyetlen logikus lépésnek, hogy kevesebbet követeljenek az amúgy is nyúzott, gyakran magába fordult, a szétdarabolt utolsó két tanévben lemaradó diákoktól. Nem lenne helyes és igazságos ugyanazokat az elvárásokat támasztani, mint a normális körülmények között tanuló évfolyamokkal szemben. Kevéssé valószínű, hogy a korábbi évfolyamok reklamálnának a pozitív diszkrimináció miatt. Inkább mindkét kezüket összeteszik, amiért nincsenek a most érettségizők helyében.
