Bayer Zsolt helyzete kivételes az Orbán-rendszer médiamegmondói közt – aligha akad olyan közélet iránt fogékony magyar, aki nem látja ezt. Bayer Zsolt egyrészt jobban ír, másrészt többet mer a hatalom szolgálatában feladni a civilizáció erkölcsi örökségéből, mint bárki más a Megafon, a Pesti Srácok, az Origo vagy a Mandiner dögkútjainak üzemeltetői közül. Ugyan ki ne érezné, hogy Bayer első az egyenlők között? Ő jár elöl árnyékot vető fáklyával a kezében azon az úton, ahonnan a civilizáltságba többé nincs visszatérés. Gyáva, alattomos rendszerszolgák csordába verődve követik a morális aknamezőn őt, aki vakmerőbb mindegyiküknél, így magabiztosan mondja fel egyik kulturális normát a másik után – mindannyian jól tudják Bayer Zsoltról, hogy nem hibázhat: ha valamit le mer írni vagy ki mer mondani, annak a jelentése, hogy azt szabad.
Mi képezi Bayer Zsolt kiemelt helyzetét? Miként vált a sakálok királyává? Nos, a jelenség magyarázata az, hogy Bayer Zsolt, aki az elmúlt három évtizedben legtöbbször hivatkozott az értelmiség árulására, valójában nem értelmiségi. Bayer Zsolt politikai tiszt – karaktere és tevékenysége ezáltal válik érthetővé: működésében az orbáni politikának a médiára vonatkozó szándéka fejeződik ki. Ennek megfelelően Bayer Zsolt nem személyiség, hanem hatalmi funkció. A státusza azért különleges, mert mozgalmi múltja közös az országot vezető élcsapatéval: Bayer Zsolt a Politbüro tagja – és mert a jelenkor Politikai Bizottsága egy kollégiumi szoba, a kígyónyelvű uszító a legszűkebb elithez tartozik. Ötös számú párttagkönyvére való rendszeres hivatkozása jelzi országnak-világnak, hogy egy körbe tartozik Orbán Viktorral, Kövér Lászlóval, Áder Jánossal, Kósa Lajossal és Deutsch Tamással – abba a legbelső körbe, amelybe korábban Fodor Gábor, Ungár Klára, Simicska Lajos és Szájer József is tartozott, mielőtt onnan ilyen-olyan okokból távoztak vagy kitaszíttattak. Ha Bayer Zsolt politikus akar lenni, akár miniszter, akár EU-biztos, vagy akár köztársasági elnök is lehetett volna – ő azonban a párt vezéruszítójának a szerepére vágyott igazán.
Bayer Zsoltnak nem pusztán joga van elsőként szólni az emberi élet szentsége és a személyes méltóság tisztelete ellen, de elsőként kapja meg a leiratot a Rogán Antal vezetése alatt álló Igazságminisztériumból arra vonatkozóan, hogy milyen tárgyban óhajtja a hatalom uralni a narratívát és tematizálni a közbeszédet – helyzeti előnye tehát nem pusztán a jó íráskészségéből és a kivételes fokú romlottságából, hanem a hatalmi piramisban elfoglalt pozíciójából is ered. A médiakomisszár a maga közéleti szerepét olyan szavakkal fejezte ki, amelyek politikai hitvallásának is beillenek: „aki tőlem jobbra van, az leesik” – kijelentésének igazságát pedig sokszor igazolta már. Elég volt néhány nemzetiszocialista szimpatizánsnak disznólábakat elhelyezni a Duna-parti holokauszt-emlékmű bronzcipőibe, és Bayer Zsolt máris az emlékezés méltóságának védelmezőjévé lépett elő, hogy Konrád Györgyök meg Kornis Mihályok hangján kérje számon az áldozatokat és túlélőket ért gyalázatot. Előadása annyira meggyőző volt, hogy senki nem mert szólni: ez nem ugyanaz a Bayer Zsolt, aki két napja még idegenszívűek csöpögő orrait emlegette?
A privilegizált helyzetű sajtótiszt szenvedélyesen csalja lépre az ábrándos tekintetű liberálisokat – erre vonatkozóan pedig nem leiratot teljesít: saját kedvére járatja a bolondját azokkal, akiket jól ismer, hisz harminc éve a Népszabadság főmunkatársaként maga is egy volt közülük. Bayer Zsolt néhány évenként felölti egykori liberális szellemi ruházatát, és leül ellenzéki érzelmű sajtómunkásokkal kulturált hangon beszélgetni, ilyenkor az árkok betemetésének fontosságát hangoztatja, és meggyónja, hogy hibázott, amikor az orgoványi erdő talajába akarta nyakig beásni azokat, akik épp gátolták a nemzet iránt elkötelezett koleszszoba politikájának teljesülését – megteheti: a Politbüro tagjaként akkora cselekvési szabadságot élvez, amekkorával a magas beosztású fideszes politikusok közt is csak kevés rendelkezik. Amiért egy firkászt megfegyelmeznek, az az írástudók vezérárulójának előjoga. A töredelmes vallomást hallva a liberális érzelmű sajtómunkások és olvasók szívében virágot bont a remény: mégis lehet konszolidáció, kiegyezés és békés nemzetegyesítés Magyarországon. A mámoros ábránd aztán nem tart tovább néhány napnál: a soron következő, goebbelsi hangvételű Bayer-cikk megjelenése jelzi, hogy a harmincéves Bayer Zsolt a jelenben mindössze liberálisok kínzásának kedvéért haknizik. A kijózanító pofon az Orbán-rendszer cinizmusának pörölycsapásaként éri azokat, akik olyannyira óhajtják a törzsek közti békét, hogy ezredszer is hittek a hazudozónak. Még napokig hallhatják visszhangozni fülükben Bayer Zsolt kárörvendő kacaját: „nincs konszolidáció, rohadékok, majd akkor kötünk veletek békét, amikor a saját véretekben fulladtok meg” – a politikai tisztnek nem elég kurzusa korlátlan uralma, a maga szellemi hatalmát óhajtja megélni abban, hogy előbb megbékéléssel édesgeti, aztán feloldhatatlan gyűlölettel mérgezi azokat, akik pont olyanok, amilyen harminc éve ő maga volt.
Bayer Zsolt az elsők közt ismerte fel azt a médiaszereplők körében, amit a politikában Orbán Viktor, és amit világszerte egyre többen: a spektákulum társadalmában az, aki semmit nem gondol, rendkívüli előnyben van azzal szemben, aki bármit is gondol. Ahol a hatalomhoz tartozik a politika, és nem a politikához a hatalom, ott bármilyen idea görnyesztő súlyokkal megterhelt hátizsák, amellyel lehetetlen rekordot futni. Aki bármit is gondol a világról, az nem gondolhatja holnap annak az ellenkezőjét, ha épp az a kifizetődő, aki őszintén elkötelezett, mondjuk, az emberi méltóság iránt, az holnap nem ábrándozhat arról, hogy mennyivel jobb hely volna a világ, ha ezek vagy azok a kétlábúak, kígyóvállúak, férgek és csúszómászók nem lennének az élők sorában. Racionálisan kalkulált és professzionálisan vezérelt kommunikáció birtokában a romlottság nem gyengeség, hanem erő: lehetővé teszi mindazt, amit az erkölcsi érzék meggátol. A közéleti bestia sikeresen dacol a felettes én korlátozó szerepével, mert aki önmagában a vadállatot feléleszti, az emberi lét fájdalmától megszabadul.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/39. számában jelent meg szeptember 29-én.
