Amikor Bayer Zsolt megtudta, hogy nem vagyok elragadtatva a magyarokat büszkévé tenni hivatott, dicsőséges űrprogramtól, nyomban weimari hangulatba jött, s ekkor érte az értesülés, mint borult égből a napsugár, hogy miként verték szét helyi vagány csávók a túl nagy pofámat gyerekkoromban. „Akinek van hozzá gyomra, hallgassa meg, hogy beszélt ez a képességtelen, aljas, hájfejű kis puhapöcs az űrhajósjelöltekről. Istenem, mennyire jó helyre ment minden pofon annak idején, és mennyire nem lett semmi haszna. Sebaj. Talán majd egyszer.” E szavakkal örvendezett Bayer Zsolt afelett, hogy nyolcévesen öten körbeálltak, és összevertek, hiszen azt, aki nem lelkesedik azért, hogy dolgozó népünk négy évtized után újra embert küld az űrbe, gyerekkorában nagyon is helyesen verték meg, csak sajnos nem eléggé. Legjobb lett volna, ha már akkor megtanulja ez a képességtelen, aljas kis hájfejű, hogy aki ma mindenféle suhancoknak szólogat be, az holnap népünk bölcs vezérének is visszapofázik – erre pedig nem mondhat mást az ötös számú párttagkönyv gazdája, mint hogy „adjatok neki, fiúk, hadd vérezzen”.
Íme a büszkén hirdetett gyermekvédelem a gyakorlatban: egy nyolcéves kis hájfejű összeverése kapcsán az államhatalom láncos kutyája a falkában ütlegelő csürhe pártjára áll. Gyerek ellen a serdülő, hájfejű ellen a kisportolt, puhapöcsű ellen a keménytökű, képességtelenül óbégató ellen a jó képességgel verő, egy ellen az öt fő feltétlenül számíthat Bayer Zsolt rokonszenvére és támogatására.
Bayer Zsolté meg az őt tartó koleszszobáé egész Magyarország, annak valamennyi szektora és vármegyéje, de neki ez sem elég. Nem kerül ki olyan szöveg a keze alól, amelyikben ne tenné fel a kérdést, meddig kell még ezt vagy azt eltűrnie… Érthetetlen, hogy miért a magyaroktól kérdezi ezt újra meg újra. Ugyan honnan kéne tudniuk rá a választ, ha még ő az ötös számú párttagkönyvével sem tudja? Miért nem szegezi inkább a kérdést egyenesen a legfőbb hűbérúrnak, minden magyarok vezérének? „Viktor, meddig kell még ezt vagy azt eltűrnöm?” Lehet, hogy azért nem kérdezi fel a gazdáját, mert már hallotta a választ. „Zsoltikám, még tűrnöd és méltatlankodnod kell, és forgassad a szemeidet is, ahogy szoktad, majd szólok, ha abbahagyhatod.”
Bayer Zsoltnak ezúttal azt esik nehezére eltűrni, hogy engem sem gyerekkoromban, sem azóta nem vertek meg annyira, hogy egy életre elmenjen a kedvem a tiszteletlenségtől az ország uraival szemben. „Sebaj, talán majd egyszer” – csepegtet Bayer Zsolt egy szemernyi reményt olvasói szívébe. Bizony, nehéz a turáni sors: kétharmad, kétharmad meg kétharmad, aztán megint kétharmad – és mindezt a szegény, árva magyarságnak úgy kell elszenvednie, hogy Bayer Zsolt legfeljebb ábrándozhat az én pofán veretésemről, és mindössze óvatos ajánlással élhet a harciasabb magyarok felé: aki hatni, alkotni és gyarapítani akar, az végezze be rendesen azt a munkát ennek az aljas kis puhapöcsnek a pofáján, ami nyolcéves korában abbamaradt, s a haza fényre derül.
Bayer Zsolt az értelmiség első számú hazai árulójaként és Magyarország babérkoszorús gyűlölethelytartójaként fekteti fel szörfdeszkáját nap mint nap az ösztönvilágból feltörő zavaros indulat hullámaira, hogy azok magasba repítsék. Diktálnia kell a narratívát, és uralnia kell a közbeszédet – nincs sem mérték, sem érték, sem Isten, sem ember, ami ennél fontosabb.
Bayer Zsoltnak nyilván rendkívüli bátorságra van szüksége a legalapvetőbb kulturális normák rendszeres megtagadásához, hiszen mindössze egy teljhatalmú rendszer meg a komplett államhatalom áll mögötte. Szent indulat fűti: a Nyugat megromlásának terhe nyomja a vállát. 2010-ig csak Magyarország volt megromolva, a nyugati civilizáció még rendben volt: keletről jött az olaj, nyugatról a szabadság. Mára a magyar emberekkel együttműködve nagy nehezen sikerült megjavítani Magyarországot – erre megromlott a Nyugat. S mintha a Teremtés Ura őrizné az egyensúlyt: a rothadásnak indult erkölcsöt védelmébe vette a Kelet. Most már keletről jön az olaj is meg a szabadság is. A Nyugat azonban nem nézi ezt jó szemmel: az egész egykori civilizáció, ez a bűnben roskadozó Szodoma és Gomora a szegény, árva, kicsiny Magyarországot tépi, marja, szaggatja, ahol éri – ha nem lennének a vezetői ennyire ravaszak, már megsemmisült volna. A nemzetnek ráadásul úgy kell elviselnie az üldöztetést, hogy ez az aljas hájfejű még a magyar űrutazásért sem hajlandó lelkesedni. Ez az emberfajta talán még 1980-ban sem érzett volna semmi büszkeséget, amikor Kádár elvtárs az űrbe küldte az első magyart. Az ilyen emberrel nem lehet mást kezdeni, mint nyolcéves korában öten körbeállni, párszor jól pofán verni, hogy a földre essen, aztán addig rúgni, amíg mozog. Ha működik a pedagógia, talán megtanulja egy életre, hogy amikor ez az ország épül-szépül, a magyarság egyre gyarapszik, olyannyira, hogy épp űrhajóst válogat, akkor tapsoljon, éljenezzen és zászlót lobogtasson.
Nagyon meg lehet győződve Bayer Zsolt a maga meg a törzse igazságáról, ha azt méltó módon egy nyolcéves, hájfejű kis puhapöcs vére pecsételi meg. Micsoda magasztos igazság ez, ha gyerekkoromban kellett volna sokkal keményebben összeverni engem ahhoz, hogy itt és most érvényre juthasson. Ez nem ugyanaz az igazság véletlenül, amit pár évtizede még a Munkásőrség tartatott be, miszerint „a pofádat befogod, vagy szétütöm”?
Vajon miért nem személyesen Bayer Zsolt veri szét az arcomat? Miért csak ajánlgatja ezt mint csattanós megoldást a véleménynyilvánítás szabadságának problémájára? Ennyire azért nem bátor? Bayer Zsolt, aki lépten-nyomon fizikai erőszakot helyez kilátásba, vajon miért hagyja mindig másra a cselekvést? Csak nem a kockázattól retten meg? Mi lesz így szegény, árva Magyarországgal, ha még a bátor Bayer Zsolt is csak alattomosan uszítani mer? Ki fogja néhány jó alapos veréssel megvédeni a magyar emberek gyermekeit attól, hogy a hazájuk, a vezetőjük meg az űrhajósuk ellen forduljanak? Sajnálom, hogy Bayer Zsolt nem mer ujjat húzni a törvénnyel, pedig bizonyára átírnák a kedvéért. Elférne a szemem alatt egy jó nagy monokli az ökölcsapása nyomán. Úgy viselném, mint egy kitüntetést.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/11. számában jelent meg március 17-én.
