Eleve nehéz teljesen komolyan venni egy oltási rendet, amit úgy ismer meg a nyilvánosság, hogy azt valaki kiszivárogtatja. Magyarországon mégis ez történt. Az eredeti oltási terv egy A4-es lapon elfért, és számos kérdést felvetett. A kormányzat sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy elegendő ennyi információ.
Aztán kiszivárgott egy részletesebb verzió. Kérdések így is maradtak, és viszonylag gyakran derültek ki újdonságok. Azzal kapcsolatban is, ami minden regisztráltat foglalkoztat: hogy ki következik ki után.
Először kiderült, hogy bár az oltási tervben nem szerepelnek, az olimpiára készülő sportolókat soron kívül beoltják, hogy sok éves munkájuk, méltányolható módon, ne vesszen kárba. Hamarosan napvilágra került, hogy nem csak az olimpikonokat, hanem a futballválogatott tagjait és a stábot is oltják, mert selejtezőket játszanak.
Aztán arra is fény derült, hogy kifelejtették az oltási tervből az igazságszolgáltatásban dolgozókat, ezt pótolták. A szociális dolgozók esetében eleve félreérthető volt az oltási rend, ott ugyanis szociális ellátásban dolgozókról és szociális ellátásban részesülőkről van szó, amibe nem csak a bentlakásos intézményekben, hanem a házi idősgondozásban, a gyermekvédelemben vagy a hajléktalanellátásban dolgozók is beletartoznak.Utóbbiakat mégsem vették előre, bár a szakszervezet ezt kéri.
Aztán soron kívül döntött a kormány a pedagógusok oltásáról – részben a pedagógus szervezetek határozott kérésére hivatkozva. Ez nem lett volna probléma, ha nem úgy keretezik a történetet, hogy a pedagógusok miatt másoknak szánt vakcinákat kell átcsoportosítani. (Ahelyett, hogy a kormány higgadtan érvelt volna a többnyire nem fiatal, viszont egész nap nagyszámú gyerekkel összezárt pedagógusok és a szoros testi kontaktussal járó óvodai, bölcsődei nevelést végzők oltása mellett, akik egy stratégiai jelentőségű állami intézményrendszert üzemeltetnek.)
Végül következtek az egyházi szolgálatot teljesítők, akik szintén kérték, hogy vegyék őket előre, ezt azonban visszautasította a kormány.
Mindez lassan olyan benyomást kelthet a szemlélőben, mintha a különböző hivatásbeli - és társadalmi csoportok sorra jelentkeznének be, hogy egymás elől próbálják elszedni az oltóanyagot. Holott nem ez a helyzet. Akkor sem, ha a pedagógusok esetében a kormányzat ezt kommunikálta.
Egyre gyakoribb jelenség, hogy az oltási tervről szóló diskurzusok a rászorultság összeméregetésével végződnek. Hiszen rögtön fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor mi a helyzet például a létfontosságú élelmiszerkereskedelemben dolgozó pénztárossal, aki naponta akár több száz embert szolgál ki, vagy a banki dolgozóval. Igaz, mi a helyzet velük? Egy pedagógus ismerősöm pedig azt mondta, hogy nem szívesen venné fel az oltást, amíg idős, krónikus beteg édesapja nem kapott. Egy bizonyos pont után lehetetlen igazságosan összevetni a veszélyeztetettség mértékét, az emberéletek között pedig senki nem tud jól választani, mindegyik egyformán értékes. Valakinek viszont döntetnie kell.
Éppen ezért az oltási terv talán azon kevés kérdések egyike, amiről nem feltétlenül kell társadalmi vitát folytatni. Mert végül óhatatlanul oda jutnánk, hogy arról vitatkozunk, kinek az élete az értékesebb. Ha egy olyan tervet tettek volna le az asztalra az illetékesek, amit nem szükséges lépten-nyomon módosítani, és ha nem játszanak rá a pedagógusellenes indulatokra, talán kisebb probléma lenne a vakcinairigység. Már ha a társadalmi béke a célja a kormányzatnak, és nem épp az ellenkezője.
