A bírálat joga és képessége olyan egyéni és közösségi érték, amely nélkül nincs polgári társadalom. Ennek megfelelően elfogadhatatlan automatikusan Rogán Antalt sejteni vagy sejtetni amögött, ha valaki Magyar Pétert kritizálni merészeli. A hazai közélet egyetlen szereplője sem szeplőtelen, és most nagyon finoman fogalmaztam – ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Magyar Péter sem állhat bírálat felett. Amikor hívei a maguk elfogódott megszállottságából kulturális referenciát állítanak, amit aztán a teljes közvéleménytől megkövetelnek, azzal azt fejezik ki, hogy nem különbek a gyurcsányistáknál és az orbánistáknál. Egy szabad társadalom védjegye a vélemény szabadsága, amely mindenkire vonatkozik és bárkire irányulhat. Ennek az országnak éppen nem egy újabb Gyurcsány Ferencre vagy egy újabb Orbán Viktorra van szüksége – márpedig ők azok Magyarországon, akik bírálatát az általuk szervezett szekta véres vendettákkal torolja meg. Magyar Péter meg a köré épülő mozgalom nem léphet erre az útra.
Ha Magyar különb, mint Gyurcsány és Orbán – márpedig különbnek kell lennie ahhoz, hogy Magyarország jobbá váljon általa –, akkor ő meg a hívei nem üldözik a kritikát, hanem alkalmazzák önmagukra, erővé formálják, és felvértezik magukat vele. A bírálatokhoz tartozó tanulságok integrálásának képessége nem gyengeség, hanem erő. Egy demokratát a helytálló kritika alkalmazkodóképesebbé, ellenállóbbá és sokoldalúbbá teszi, mert a hibák természetesek, ahhoz azonban, hogy egy vezető a maga gyengeségeit felismerni és a maga hibáit felülvizsgálni tudja, jellem kell. Csak a despoták nem tűrik a bírálatot. A jó vezetőt nem az különbözteti meg a rossz vezetőtől, hogy a jó vezető mindent azonnal helyesen gondol, mond és tesz, hanem az, hogy a jó vezető mindig kész tanulni attól, aki valamit jobban tud nála, míg a rossz vezető csak dicséretet tűr meg magára vonatkozóan, és minden bírálat mögött árulást szimatol. Orbán Viktor nem azért van hatalmon, mert a hívei birkaként követik, hanem azért követik a hívei birkaként, mert hatalmon van – ez az akaratában megtört, integritásában megrendült, lelkében meghajlott magyar társadalom ugyanis sok évszázados rutintól késztetve hódol meg az erős vezető előtt. Magyar Pétert pont nem ezen az alapon kellene támogatni, és pont nem ebben a szerepben kellene megerősíteni.
Annak a nagyon intenzív karaktergyilkosság-sorozatnak, amely Magyar Péterre zúdul, nem az ő nyilvánosságban való elhiteltelenítése az egyedüli célja – további kétféle pusztító következménye is lehet, és Orbán Viktornak egyik jobb, mint a másik. Ha a támadások megtörik Magyar Péter pszichéjét, és a karaktergyilkosoknak sikerül benne neurózist előidézniük, képtelenné válik arra, hogy küldetését teljesítse. Ha pedig a támadások nyomán visszatámad, könnyen kifordulhat önmagából, és alkalmassága jegyeit akár néhány elhibázott médiaszerepléssel eloszlathatja. Ha ökölvívónyelven szólva olyan ütést kap, amely megrendíti, nem szabad reflexből visszaütnie, egy ilyen ütésben ugyanis soha nincs erő, és e helyzetben az ember nem akaratlagosan, hanem ösztönkésztetés nyomán cselekszik, tehát úgy követhet el súlyos hibát, hogy azt a jelen pillanatban észre sem veszi – Márki-Zay Péter járt így, de Magyar Péter Dezső Andrással meg Baranyi Krisztinával kapcsolatos kijelentése is efféle jelenség. A nyomás pedig egyre csak fokozódni fog Magyar Péteren a hosszú menetelésének huszonnégy hónapja folyamán.
Hosszútávfutás lesz. Magyar Péter ma a kormánysajtóval és a rendőrséggel számháborúzik rendezvénye látogatottságát illetően – pedig jó lenne, ha értené, hogy nem az számít, hányan vonultak utcára a hívására, hanem az, hogy ki tud-e vinni újra meg újra nagyságrendileg legalább ugyanennyi, de lehetőleg egyre több és több embert, hogy a putyinista trollpolitika további tarthatatlanságának demonstrációját a pesti utcán rendszeresítse. Az számít, hogy fenn tudja-e tartani és fokozni tudja-e társadalmi mozgósításának mértékét. Az számít, hogy meg tudja-e őrizni a Rogán Antaltól és Habony Árpádtól elragadott pillanatot, fenn tudja-e tartani 2026 tavaszáig az illiberális rendszer elutasításának közhangulatát, közérzetét, közállapotát.
Magyar Péternek és híveinek sürgősen meg kell tanulniuk megkülönböztetni a konstruktív, aggodalomból táplálkozó kritikát meg a segítő szándékú, jogos bírálatot az indulattól fűtött vagy cinikusan gyakorolt, ellenséges szellemű karaktergyilkosságtól. Aki ezeket egyként érzékeli és kezeli, az a legártalmasabb hatalmi beidegződéseket táplálja. A kritizálhatatlanság eredménye kritikátlanság, ami a visszacsatolás híján vakrepülésbe vezet. Így zajlott Gyurcsány Ferenc országlása, most pedig ez a működés sodorja ki a nyugati szövetségi rendszerből Magyarországot, amely a jelek szerint túl jár már az Európa és Eurázsia közti eseményhorizonton. Aki ezzel a szellemmel vesz részt a közéletben, az nem megoldás, hanem a hiba.
A legsúlyosabb veszély, amely Magyar Pétert fenyegeti, hogy belőle rossz szocializáció nyomán nem nagyszabású formátum, hanem gyurcsányi és orbáni referenciák szerint működő politikai bestia, szakkifejezéssel élve professzionális political animal fejlődik, és így a megoldás lehetőségéből a probléma részévé válik. Ha nem sajátítja el az önreflexió, az önkritika és az önirónia képességeit, ha közéleti váteszként tekint magára, ugyanúgy önmaga torz tükörképévé válhat, mint számtalan hivatásos politikus hatalmi és ellenzéki pozícióban egyaránt. Sem Magyar Péter, sem a hívei nem várhatják el az értelmiség fegyverletételét – ezzel egyrészt felszámolnák magát az értelmiségi létformát, másrészt elveszítenék fő vonzerejüket Gyurcsánnyal és Orbánnal meg a bégető szektáikkal szemben. Két évet nem lehet ép pszichével és ép személyiséggel eltölteni a Rogán Antalt illető gyanakvás érzelmi közegében. Magyar Péternek nem Fidesz-ügynökökre kell vadásznia, hanem a kritikák iránt fogékonnyá, a leszámolásokkal szemben meg ütésállóvá kell tennie magát, és eközben ki kell alakítania önmagából annak a huszonegyedik századi államférfinak a karakterét, aki éppen abban tér el Gyurcsány Ferenctől és Orbán Viktortól, amely téren ők húsz éve megkülönböztethetetlenek.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/15. számában jelent meg április 12-én.
