Mostanság egyre gyakrabban eszembe jut kedvenc karikatúrám, amin az ősember a családjával együtt ücsörög a barlangjában a tűz körül, nyárson sütik a (gondolom) mammuthúst, és a családfő mesél a mellette ülő kisfiának: És akkor egy napon az internet összeomlott…
Talán nem is annyira abszurd gondolat, az üzenete mindenképpen fontos mindnyájunk számára. Ha ennyire kiszolgáltatjuk az életünk minden pillanatát egy általunk megalkotott – ennélfogva tökéletlen – rendszernek, akkor annak nem szokott jó vége lenni. Nehezen tudnék hirtelen említeni olyan területet a hétköznapjainkban, ahol az internet valami módon ne lenne jelen, de legalábbis ne kapcsolódna hozzá. Talán fölösleges föltenni a kérdést, hogy ez jó-e így, vagy sem, mert így van és kész. De a fentebb említett karikatúra által vizionált jövő igenis a fejünk fölött lebeg – természetesen nem szó szerinti értelemben, de majdnem.
S mivel az általunk megalkotott rendszer itt van minden mozdulatunkban és az életünk minden másodpercében, természetesnek vesszük, használjuk, örülünk neki, mert olyan kényelmes, olyan gyors, meg hát nyilván nagyon trendi, és szinte mindent készen a fenekünk alá tol, nem kell annyit molyolni mindenféle őskori dologgal. Szótár? Lexikon? Atlasz? Enciklopédiák? Menetrend? Ugyan már! Csak a helyet foglalják a könyvespolcon. (Vajon mit teszünk az üresen maradt helyükre?)
Eddig minden rendben is van. De a fentiektől függetlenül egyre gyakrabban találkozom az interneten olyan visszásságokkal, amiknek a társadalomra nézve romboló hatása nem ma és nem holnap, hanem csak holnapután fog jelentkezni, de akkor már szinte visszafordíthatatlanul. Lehet mondani, hogy ez csak fikció, disztópia, és egyébként is minek ilyesmivel foglalkozni? Carpe Diem! - ez a jelszó, aztán majd csak lesz valahogy. Igen, ez bizonyára így is van, de talán mégsem mindegy, hogy az a valahogy mit is foglal magába…
Hölgyismerősöm nem első kapcsolata szakadt meg az elmúlt hónapokban. A történet, mondhatni, szokványos: férfi társa finoman fogalmazva félrekacsintgatott, aminek az eredménye, gondolom, mindenki számára világos. Az a bizonyos edény akkor borult ki, amikor a hölgy megtalált a férfi telefonján egy „olyan” üzenetet. Bennem kérdéseket vet föl, az vajon belefér-e, hogy a másik telefonját babrálom, de a hölgy minden erre vonatkozó kétséget igyekszik eloszlatni azzal, hogy a keresgélés, lám-lám!, eredményes volt. (Sajátos morális megközelítés: a másik hazugsága engem fölment?) Következett a szakítás, majd a lelki-érzelmi mélyrepülés. Érdeklődésemre én is megkaptam, hogy Ti, férfiak, bezzeg... stb. Hónapok óta tart a sebek nyalogatása, az önsajnálat, s ha alkalmasint fölvetem azt a népi bölcsességet, hogy mindig kettőn áll a vásár, akkor kapok én is hideget-meleget, mert egy érzéketlen tuskó vagyok.
Nos, ilyen esetekben a leghatásosabb menekülő útvonal önmagunk elől az internet. Kisírhatjuk, világgá kiálthatjuk hatalmas bánatunkat a különböző csevegő fórumokon, mindig talál az illető megértő reagálásokat, nem is egyet, aztán lehet kórusban átkozni ezt a szörnyű világot, ami így bánik szegény, ártatlan áldozataival. Ez okozhat átmeneti, látszat-megkönnyebbülést, de az csak később derül ki, hogy mindezzel mekkora öngólt lő a delikvens – de hát kit érdekel, hogy mi lesz később? Mondjuk holnap? Az még olyan messze van, addig még aludni is kell egyet!
Van ennél tudományosabb(nak látszó) megoldás is. Keresni kell „szakembereket”, akik a dolgok mélyére ásva, minden körülményt számításba véve, rendkívüli empátiával részletesen elmagyarázzák, hogy mi miért történt, és mi a megoldás erre a szörnyűséges problémára. Hemzsegnek az ilyen jótevők, csak kattintani kell a megfelelő kereső programokban, ott várják az áldozataikat, lecsapnak rájuk, s zúdulnak ránk az ajánlatok, egyik hatékonyabb, mint a másik. És természetesen: Regisztrálj! Regisztrálj! Hogy mi húzódik meg e mögött? Nos, az előbb-utóbb mindig kiderül.
Az ismerősöm nekem is elküldött egy linket, fölhívva a figyelmemet, hogy ezt aztán feltétlenül meg kell hallgatnom, ha tényleg meg akarom érteni az ő mély, lelki fájdalmát – pedig nem is említettem neki, hogy ilyen szándékaim lennének. Akkor még nem fogtam gyanút, gondoltam, valami lehet a dologban, ha már ilyen fontosnak véli. Valami tényleg volt, bár inkább ne lett volna!
Több mint egy órás online előadást – bocsánat: workshopot! vagy meetinget? – kellett végighallgatnom. A moderátor szerint több százan vettek részt, de az is elhangzott, hogy korábban több ezren regisztráltak már. Igen, az előírás szerint így kell indítani; az más kérdés, hogy ezt igazából senki nem hiszi el. Főleg azok után, hogy a hölgy név szerint szólítgatta a számítógépnél ülőket, de hagyjuk ezt! Ettől még lehet jó egy konzultáció – mert a végén kérdezni is lehetett, igaz, azt már nem vártam meg. Ezek után a moderátor bemutatta a főszereplőt, egy ifjú, klinikai szakpszichológus hölgyet, aki elárulta magáról, hogy egyben család- és párterapeuta is, bár az erre vonatkozó vizsgáit még nem tette le, de már jogosult ezen a téren is dolgoznia. Gondoltam, én nagyon nem értek az ilyesmihez, biztos így van, ha már megmagyarázta.
Az indításkor rögtön elhangzott, hogy a hölgy semmiképp nem ítélkezik, mert hogy adná az ki magát, és soha nem is hibáztat senkit, hanem kizárólag szakmai szempontok alapján közelít minden esethez. Ennek ellenére már az előadásának a címében benne foglaltatott a megcsalás szó, ami később szinte minden második mondatában szerepelt, mintegy sugallva azt, ami mögötte van, s ami magában a szóban is szerepel: csalás, vagyis egy negatív, hazug, elítélendő cselekedet. Ennyit a semleges álláspontról! Amúgy maga az előadás a közepesnél is gyengébbre, erősen tankönyvízűre sikeredett. Ebből kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy az illető hölgynek – logikusan a kora miatt is – az élettapasztalata ezen a téren erősen konvergál a nullához. Hogy mindezzel a tarsolyában hogy merészel belevágni ilyen feladatba, az egy megvitatandó kérdés, de tudjuk, sokan azonnal eget verő egóval indulnak, amint a nevük elé kerül az a bűvös két betű.
Egy dolgot viszont biztosan tud a nevezett: hogy egy ilyen élethelyzetben mit kell mondani az internet segítségével összegyűjtött hölgytársaságnak – mert bizton állíthatom, férfiak ehhez hasonló előadásokra nem jelentkeznek. A legtöbbjük az ilyen jellegű problémáját fél liter pálinka elfogyasztásával, egész estét kitöltő veszekedéssel, esetleg két pofonnal próbálja megoldani – amivel természetesen csak tovább ront a helyzeten. Az előadó egy órán keresztül nem arról beszélt, amiről kellett volna, hanem pontosan azt mondta, amit a hallgatóság akkor és ott elvárt tőle, amit hallani akart. Óriási különbség! Nekem az jutott eszembe, hogy ez az egész nem több, mint buksisimogatás keretében a vétkesnek kikiáltott fél porig alázása; annak mondjuk elmegy. Így aztán nyugodtan lehetett mondani a végén, hogy ez meg az ennyibe vagy annyiba kerül, mert a számítógép mellől megkönnyebbült lélekkel fölálló megcsaltaknak ilyenkor sokkal könnyebben nyílik a pénztárcája. És amonnan ez látszik a leglényegesebb szempontnak.
A legvásáribb húzás már csak hab volt a tortán. A honlapjukon nyomatékosan fölhívták a figyelmet, hogy a videokurzus (milyen szép szó, ugye?) csak korlátozott ideig tekinthető meg – ezzel biztatva további delikvenseket, azonnal kapcsoljanak oda, nehogy lemaradjanak egy ilyen fantasztikus eseményről! Ki tudja, mit veszíthetnek ezzel? Nekem erről a multik alkalmi kiárusításai jutnak eszembe, amikor hatalmas betűkkel hirdetik, hogy Amíg a készlet tart vagy épp Korlátozott számban még kapható. Egy kereskedő cégtől ez simán elmegy, de egy lélektannal foglalkozó szakembernek az előadása kapcsán talán mégsem kellene ilyen mélyre süllyedni.
Egy dologról viszont mindenképp elfeledkezett a hölgy. Az egészet azzal kellett volna kezdenie, hogy van egy népi bölcsesség, amit fentebb már említettem: Mindig kettőn áll a vásár. Persze, nem vagyok meglepve, hogy ez elmaradt, mivel a résztvevők döntő többsége ezt hallva azonnal kikapcsolta volna a készülékét. Mert felelősséget vállalni a cselekedeteinkért, tükörbe nézni és szembesülni önmagunkkal, az bizony nagyon fájdalmas, de akár még kínos is lehet.
