Bízom benne, hogy még sokáig témát fog szolgáltatni a médiumoknak az Árpád hídi gyorsulásos verseny következtében halálra gázolt, amúgy szabályosan közlekedő kerékpáros. Sok mindenre rávilágít ez az eset, mondhatni, állatorvosi lóként is kezelhetjük. Az első, ami egyébként egyúttal a legdurvább is: a rohamosan romló közlekedési morál. Természetesen ez nem egy mindentől független jelenség, erről szó sincs. A közlekedési morál azért romlik, mert mélyrepülésben van az ország mentális állapota. Ebből az következik, hogy hozhatunk bármiféle szigorú, a közlekedést érintő intézkedéseket, attól nem leszünk „normálisabbak”, ahhoz valami egészen másra lenne szükség, de az még várat magára. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy ne szigorítsunk az előírásokon, de még inkább a büntetések mértékén. Azok az emberek, akik az Árpád hídi esethez hasonló, durva vétségeket követnek el, csak ilyesmiből értenek; az ő színvonalukon kell szólni hozzájuk. Ha valaki kap egy olyan büntetést, amit mellényzsebből, röhögve kifizet, arra vajon milyen hatással van mindez? Természetesen semmilyennel, magyarán marad minden a régiben. De hallottam olyasmit is, hogy bizonyos országokban az ilyenektől meghatározott időre elkobozzák a járművüket, aztán ha ismét belefutnak hasonló szituációba, akkor a jogosítvány bevonása mellett végleg elveszik tőle a járművüket – már ha egyáltalán maradt belőle még valami. Azt gondolom, ez azért már hatásos lenne, természetesen megfejelve a leendő, szigorú jogszabálynak megfelelő börtönbüntetéssel.
A helyzet nem új keletű, sokan számos fórumon fölvetik ezt a kérdést, mégsem történik semmi. Nyilván vannak illetékes helyen olyan döntésképes személyek, akiknek nem áll érdekében, hogy javuljon az egyre kaotikusabbá váló helyzet. Igen, a rend megköveteli a felelősségvállalást is, a zűrzavar viszont a korlátlan lehetőségek terepe.
Hogy egyébként milyen alakok ezek, az országutak banditái, arra tökéletes példa a fenti eset előidézője. A hírek szerint végigsírta a bírósági tárgyalást. Bennem rögtön fölmerül, miféle mentális állapotú fiatalember lehet, aki ennyire képtelen fölmérni és elviselni a cselekedeteinek súlyát és következményeit? Megcsinálja a balhét, mert nem bír önmagával, a lebukás után viszont összezuhan, mert egy ártatlan ember halála ébreszti rá arra, mit tett. Egy régebbi írásomban már utaltam rá, milyen nagy szükség lenne a jogosítvány megszerzése során azt is fölmérni, hogy az illető mentálisan is alkalmas-e arra, hogy aktív részese legyen egy ilyen veszélyes üzemnek, mint a közlekedés – ráadásul esetenként egy ilyen aszfaltszaggató, több száz lóerős géppel! Tudom, tökéletes megoldás nincs, de egy részmegoldás is jobb lenne a semminél: például egy pszichológiai teszt elvégzése, ami sok mindenre rámutat, s részben kiszűrné az ilyen alakokat, nagyobb biztonságot adva ezzel a többi közlekedőnek. Sajnos még csak igyekezetet sem látok az illetékesek részéről, hogy lépéseket tennének ez irányba. Boldog lennék, ha valaki megcáfolná az álláspontomat!
A második, amire fölhívja a figyelmet a fenti eset, valójában egy ellentmondásos helyzet. Mindnyájunk örömére egyre többen pattannak nyeregbe, aminek számtalan előnyét tudná bárki fölsorolni. De a drótszamarasok létszámának gyors növekedésével együtt kellene járnia a kerékpáros közlekedési kultúra fejlődésének és a körülmények tényleges javulásának is. Bizonyos területeken vannak ugyan látványos eredmények, de e mögött sajnos meghúzódik, hogy a „látványos” szón van inkább a hangsúly, nem az eredményen. Erről ismét számtalan példát tudnék fölsorolni, de maradjunk a saját esetemnél. Majdhogynem napi rendszerességgel használom a Balatonfüred és Tihany közötti kerékpárutat, hál’ Istennek számos bringás társammal együtt. Öröm látni a sok errefelé tekergőt, azt viszont annál kevésbé, amilyen állapotban ez az út jelenleg is van. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy az ország egyik legfrekventáltabb turisztikai helyéről van szó, ennek ellenére az út megépítése óta a Tihanyi félsziget bejáratáig tartó szakaszon néhány kátyúzáson kívül az égvilágon semmi nem történt. Keskeny, ennek következtében rendkívül óvatos közlekedést kíván, ha két bringás szembetalálkozik. A minősége egyszerűen katasztrofális. Mindezeket levélben részletezve jeleztem az illetékes kormánybiztosnak, de még arra se vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Nagyon a szívén viselheti a kerékpárosok sorsát!
Legutóbb annyi azért történt, hogy jótét lelkek végre levágták a belógó ágakat, ami kifejezetten balesetveszélyes volt, és kétoldalt lekaszálták a gazt. De a zavaróan keskeny nyomsáv és a pocsék minőségű, gödrökkel teli aszfalt ettől még megmaradt. Felüdülés a félszigetre érve ráhajtani az ottani két kerékpárútra (az egyik fölvezet a faluba, a másik a parton végig a révhez), bár a megfelelő alapozás híján a fagyökerek már ezeken a szakaszokon is megkezdték áldásos tevékenységüket.
Zárásul hadd mondjak el egy friss élményt! Az errefelé közlekedők nyilván tudják, hogy a 8-as főútvonal Veszprém utáni szakasza milyen: erősen kifogásolható minőségű (igen, ez valóban eufemizmus) és a rajta zajló forgalomhoz képest igen keskeny. A kifogásolható minőséget úgy igyekeztek „korrigálni”, hogy táblával utalva a rossz útminőségre (Egyenetlen úttest), hosszan 60 km/órás sebességkorlátozó táblákat is kihelyeztek, amit az égvilágon senki nem tart be. Nos, pár napja arra autóztam; a folyamatos személyautó- és kamionforgalom miatt lehetetlen előzni. Ha kifogunk egy mezőgazdasági járművet – márpedig Murphy törvényei szerint természetesen ki is fogunk, a betakarítások ideje zajlik –, akkor cammoghatunk tíz kilométereken keresztül, elszörnyedve a türelmetlen autósok életveszélyes akcióin. És itt láttam egy kerékpárost tekerni az út szélén, kamionok árnyékában, magányosan – és abszolút szabálytalanul. Hátborzongató látvány volt! Bízom benne, hogy az öngyilkos akciója ellenére azért épségben hazaérkezett.
(Írásom elkészülte után kaptam a hírt, hogy a KRESZ megújításával két minisztérium is foglalkozni kíván. Kíváncsian várom az eredményt!)
