Szegénység

Bizony volt nekem az általános iskolában szegény osztálytársam, nem is egy. Mi sem voltunk gazdagok, hacsak nem a létezés nem vagyoni minőségét értjük alatta, úgy igen. Budapesten, Angyalföld belváros felé eső peremén laktunk, szüleimet 1938-as esküvőjük évében apám hivatása sodorta ide, anyám zenetanár volt, kisiskolás növendék bárhol akad, de apám orvos, és néhány év kórházi gyakorlat után körorvosnak szegődve éppen itt, a rideg gyártelepek, gangos bérházak, apró viskók vidékén akadt üres álláshely, a belvárosi posztok, naná, mind foglaltak voltak. Ha akkor valaki azt állítja, a munkások kerületéből egyszer (ez van éppen manapság) divatos lakhely lesz, szemébe nevetnek. Most itt új lakást vásárolni, mondjuk Dunára erkélyest, az ám az előkelő; lakópark, úszómedence, mélygarázs.

A környék az ötvenes években, iskolás koromban sem volt még fényes. Lakóházunkban szegénységgel többeket; W. urat, a volt elöljárósági tisztviselőt, Z. peremvasúti baktert, vagy éppen a házmesteréket csakúgy jellemezhetjük, mint az egykori háziúr szebb időket látott özvegyét. A nagyasszony addigra mindenét elvesztette, nyögve nevelte bakfis lányát, a Lehel piacra is maga járt, Eszti, a cselédlány visszament a falujába traktoros lánynak. És akkor ott volt még B. úr, a kohómunkás, akinek napi nyolc óra forró vasláva mellett töltött robot, plusz oda-vissza villamosozás mellett – ami ugyancsak idejét vette – eszébe sem jutott, hogy véghezvigye a proletárforradalmat. Ugyanúgy alázatos meghajlással köszönt a volt háztulajdonos asszonynak, mint negyvenöt előtt, és állt félre a lépcsőházban, ha az szembejött.

Ennek a B. úrnak a fia, B. Sanyi első általánostól kezdve osztálytársam volt. Hogy az osztályban a legszegényebbek közé tartozott-e, nem tudom, hárman is jártak még mélyebbről, a Szabolcs utca sötét proletár vidékéről. Negyvenketten voltunk, ebből negyven munkásgyerek, rajtam kívül H. Lali lógott ki a sorból, apja akrobata volt, vándorcirkuszos. Otthon játszótársam a házmesterék évvel idősebb gyereke volt, Pityu. És nem azért, mert Pityunak nagynénje, aki negyvenhatban Svájcba keveredett, különleges játékokat küldött, hanem mert Pityuval valahogy igencsak megértettük egymást. Pityu hegedülni tanult, én zongorázni, versengve barkácsoltunk, mindig kitaláltunk valami mókát, sokat nevettünk.

B. Sanyit Pityuval mi nem közösítettük ki, ő húzódott vissza, noha hívtuk nemegyszer. Sanyihoz osztálytársak nem jártak, ő sem hozzájuk. Születésnapomra, amit anyám zsúrnak nevezett, rendre meghívtuk, az osztályból többeket. B. Sanyinak nem volt ünneplő ruhája, hétköznap viselt nadrágjában jött, de vasalt fehér ingben. Kakaó, kalács után az időt villanyvasutazással töltöttük, ötéves koromban kaptam. Apám évek múlva, amikor eltűnt orvosi mikroszkópjáról kérdeztem, árulta el: túl kellett adni rajt, hogy a villanyvasutat megvásárolhassa. Csak azért említem ezt, gazdagok tényleg nem voltunk, de nekem volt villanyvasutam, a többieknek nem.

Az iskolába Pityuval együtt mentünk, gyalog öt perc, közben két keresztutca. – A sarkon vigyázni, megállni, körülnézni! – figyelmeztetett anyám. Mindig utolsó pillanatban adta kezembe az uzsonnát, két karéj kenyér közt felvágott, máskor főtt tojás, sajt, lekvár, ha zsíros kenyér, pirospaprikával hintve. Felső tagozatban volt először, hogy B. Sanyi a nagyszünetben odajött, és kért egy falatot, „adj egy kicsit” – mondta kömyörgősen, én törtem a kenyérből. – Ez nagyon finom –, mondta, hát törtem megint. Ez mindennapossá vált. Amikor anyám számon kérte – Megeszed te, fiam, az uzsonnát rendesen? – elmondtam, mindennap adok belőle a B. Sanyinak. Csomagolok neki is – mondta anyám. És vittem mindig két uzsonnát. Anyám figyelmeztetett, ez nem tartozik másra, az ember nem azért cselekszik jót, hogy a többiek lássák, pláne hogy dicsekedjen vele. Sanyi előttem ült az iskolában, nem volt nehéz az uzsonnát rejtve átadnom. Minden alkalommal a két kenyér közé lesett, mi lesz aznap.

Jótett helyébe jót, a közmondást gyermekként sokat hallottam, érteni is véltem. Hetedikesek voltunk, abban az életkorban az ember hirtelen nem tudja, mitévő legyen a világban, sírógörcs és nevetés, sértődés és diadal állandóan váltakozik, testileg meg mindenféle furcsaság: pattanások, alvászavar, szőrök, verítékezés, deltaizom. Kamaszos idegbaj.

Volt valami hangos összeszólalkozás a nagyszünetben, nem verekedtünk, csak durván vitatkoztunk, érveimmel magamra maradtam, hirtelen gyűlölet vett körül. Akkor éreztem először, láthatatlan fal van köztem, a helyi körorvos gyereke és a többiek közt. B. Sanyi, kezében anyám uzsonnájával a többiek oldalára állt, dühösen rám üvöltött: – Neked meg a k...va anyádat! – Elakadt a szavam. B. Sanyi anyámat szidja, aki két éve mindennap külön csomagol neki uzsonnát!? Semmit sem értettem. Azt sem, hogy anyám, azután, hogy elmeséltem, mi történt, ugyanúgy két tízórait készített, mint addig. B. Sanyiék a következő évben olcsóbb lakásba költöztek. Angyalföld távoli végére. Lovaskocsi jött, arra pakoltak. Amikor a lakbérkönyvet a házmesteréknél aláírták, Pityu megkérdezte, üzen-e valamit a Sanyi nekem. Az csak vállat vont. A házból senkitől sem búcsúztak el. Tőlünk sem.

Szenczi Tóth Károly további tárcáit itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!