A legbelső szobában kicsi nő ül. Töpörödött öregasszony. Valaha sötét haj, olajosbarna, szorongó szem. A fogadásunkra elegánsan felöltözött, hosszú ujjú blúzt visel, pedig negyven fok van, hosszú szoknyát és ékszereket. Kis, köves gyűrűt, nyakláncot és karkötőt, a nyaklánc a blúz alatt, karikagyűrű holdszilánkja villan a medál helyén. Nem szól, csak ül, mintha a szoba bútorzatához tartozna, és a szemem sarkából látom, hogy engem néz, oldalra biccentett fejjel, hunyorogva. A fiatalabbik a lánya vagy a menye szintén engem néz, hozzám intézi szavait, mintha tudná, hogy engem kell meggyőznie.
Ezt a kis szobát – mutat az öregasszony háta mögé – itt, látja, össze lehet nyitni a hallal, a konyhát meg be lehet rakni a cselédszobába. Kivitelezési tervet is készíttetett, amikor még úgy tervezték, hogy maradnak, de sajnos mégsem maradhatnak, nincs lift. Pedig úgy volt, hogy lesz, egy építési társaság megvette volna a tetőteret, cserében megcsinálták volna a liftet, csak sajnos a szomszéd ügyvédnők megfúrták a tervet, na de ők hála az égnek már nincsenek, a házbeliek addig dobálták a postaládájukba egymástól teljesen függetlenül, mert nem beszéltek össze, az egész csak utólag derült ki az ingatlanosok hirdetéseit, míg végül vették az üzenetet, és elköltöztek.
Az öregasszony most a másik oldalra biccenti a fejét, és csak néz tovább, tűnődve, mint akinek ismerős vagyok valahonnan. Szóval lift sajnos nem lett, folytatja a másik, na de maguk szerencsére fiatalok, maguk bírják a lépcsőzést, persze ha majd lesz baba, úgy nehezebb lesz, de lent van egy szép, tágas babakocsi-tároló.
A „baba” szóra összeugrik a gyomrom, fogalmam sincs, mit kezdenék egy babával. Pedig szilveszterkor töltöm be a huszonnyolcat, és úgy terveztem, ebben az évezredben még lesz gyerekem. A barátaim fele már szülő, időnként csendben tanulmányozom őket, hátha megfejthetem a titkukat, de nem látok rajtuk mást, csak tanácstalanságot. Vagy talán én vagyok tanácstalan. Ők inkább olyannak tűnnek, mint akik titokban már meghaltak, de mivel szégyellik, úgy viselkednek, mint az élők, mozognak, beszélnek, kivájnak maguknak a világomból egy élőnyi teret, ami azonban nem tartalmaz senkit.
Nem akarok gyereket, félek tőle, ahogy a haláltól is félek, és azt sem tudom biztosan, hogy ezt az egészet miért csinálom. Mármint hogy minek akarok közös lakást ezzel az emberrel itt a hátam mögött, aki, miközben a két nő szinte sakkban tart a tekintetével, a telefonját nyomkodja, és időnként idegesen közberöhög, nincs hozzászokva, hogy levegőnek nézik. Talán mert történetet akarok magamnak, valami elmesélhetőt, amelyben nincsenek botrányos szakadások, hanem egymásból következnek a dolgok, egymásra nehezednek, mint falban a téglák, ez az, akarok magam köré valami falakat. Csak legyen rajtuk ablak.
Anyámtól az ablakon másztam ki tizenöt évesen. Nem volt semmi dráma, felmentem apámhoz, mondtam neki, hogy ideköltözöm, ő meg mondta, hogy rendben – nem is értettem, hogyhogy csak ennyi az egész, és ha csak ennyi, hogyhogy nem léptem hamarabb. Anyámmal azóta csak telefonon beszélek, hetente kétszer, kedden és pénteken. Ha hallom a hangján, hogy nem oké, azonnal leteszem. A múltkor oké volt, megörültem neki, meg is kérdeztem, szerinte merjem-e ezt az egészet, mire ő csak annyit felelt, miért is ne, fészket rakni jó dolog még akkor is, ha utólag felrúgja az ember. Fészket rakni. Milyen hülye szó már.
Anyám felrúgta – állítólag a nagyanyám miatt. Mert minden szombaton ebédelni kellett menni hozzá, ehhez apám ragaszkodott, mint ahogy ahhoz is, hogy a nők konfliktusaiban megspórolja magának az állásfoglalást. Apám mindig azt mondta, tiszta nagyanyám vagyok. Pláne ahogy nézek. De nem tudom. Amikor én ismertem, a nagyanyám már csak egy kicsi, szorongó, akaratos öregasszony volt, olyasfajta, mint amilyen ez a néni is lehet, aki – miközben a lánya szinte rám tapad, és csak beszél, beszél –, érzem, hogy egyre aggodalmasabban figyel, mintha választ várna tőlem egy olyan kérdésre, amelyről még nem döntötte el, hogy fel merje-e tenni.
Egyszer apámék elvitték nagyanyámat vendégségbe, és amikor megérkeztek hozzá, ő odalépett anyám elé, és letörölte a szájáról a rúzst. Egy pillanat, mondta erre anyám, és azzal bement a fürdőszobába, és újból kifestette a száját, de most már igazán kurvásra, és aztán kijött, és azt mondta, most már mehetünk, Magda néni. Anyám legalábbis így mesélte. Nem emlékszem, hogy láttam volna őket együtt valaha is, de ha megpróbálom elképzelni kettejüket egy térben, mindig ez a kép ugrik be. Utálták egymást. Nagyanyám anyámat azért, mert túl szépnek és kegyetlennek találta; anyám nagyanyámat pedig azért, mert soha nem engedte át neki a fiát egészen. Persze érthető, mondogatta időnként anyám, azok után, amit ők ketten a háború alatt együtt átéltek.
Anyám sohasem volt hajlandó meghallgatni apám háborús történeteit; talán mert anyám apját megölték, az enyém meg életben maradt –, ezért apám nyolcéves koromtól nekem mesélte őket. Nekem mesélt az őrről Ausztriában, aki, miközben nagyanyámékkal és a többi felnőtt rabbal ordibált, kiflicsücsköket dugdosott nekik, gyerekeknek a háta mögött, meg a környékbeliekről, akik kosarakban kenyeret vittek a tábor kerítéséhez. Csupa szép történet, amelyben szerepel valami kenyérféle. A nem szép történetekről, amelyekben nem szerepel kenyérféle, hallgatott.
Az ausztriai táborral szemközti dombon, ahonnan aztán Lengyelországba vitték őket tovább, állt egy katolikus templom, és apám megfogadta nagyanyámnak, hogyha túléli ezt az egészet, egyszer majd elmegy oda, és gyújt egy gyertyát a Madonnának. Tavaly nyáron, amikor megtudtuk, hogy beteg, be is váltotta a fogadalmát: elment megkeresni a templomot, és engem is vitt magával. Előtte felmentünk arra a dombra is, ahol régen a tá-bor volt. Már nem volt ott semmi, csak bokrok meg böglyök, rengeteg, apám azt mondta, régen is ennyi volt, és beállította a távkioldót, hogy csináljon magunkról egy közös fotót, de elfutottam. Nem maradt rólunk közös fotó.
Most is futni akarok. A nő csak mondja a magáét, két éve volt fel-újítás, csövek, vezetékek, minden; a közös költség alacsony, remek kis lakás. És világos is, ha levesszük az ablakról a szúnyoghálót, mert igazából nincs rá szükség, csak a mamika miatt – a mamika fél a böglyöktől, pedig itt, Erzsébetvárosban nincsenek is böglyök. Mereven néz a szemembe, szuggerál. A barátom mintha ott sem volna. Talán már nincs is ott. Az öregasszony is engem bámul, és amikor végre viszonzom a pillantását, összerezzen, mintha kísértetet látna. Magda, mondja hirtelen. A szeme mély kút, belezuhanok.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/20. számában jelent meg május 15-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/20. számban? Itt megnézheti!
