Tíz hónapja kényszerül nélkülözni a Facebook focirajongó népe az Egy futballfüggő naplójából oldal friss bejegyzéseit. A szerző, Gazdag József felvidéki író, újságíró – olvasóink az egykori Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában is találkozhattak egy ideig egyedi hangulatú írásaival – tavaly novemberben közölte közel 11 ezer követőjével, hogy egyéb, például apai elfoglaltságai miatt nem jelentkezik újabb írásokkal azon a felületen.
A búcsúposzt ugyan az érzelgősség mellőzésére szólított fel szerzőt és olvasót, a műfaj óhatatlanul melankolikus hangulatot áraszt és ébreszt. Hiszen valami, ami egy közösség számára fontos volt, visszavonhatatlanul elmúlik éppen. Maga Gazdag József így öntötte szavakba azt a veszteséget, amely – micsoda közhely! – a modern futball térnyerésével jár: „...végignézni, szinte rezignáltan, ahogy a szórakoztatóipar bekebelezi a focit. Mekdonaldizálja. Lecseréli a társadalom perifériáján élő, deklasszálódott Csempe-Pempéket, s a szolvens középosztályt ülteti a helyükre. Szurkolók helyett fogyasztókat. Ahogy egy ManUtd-s veterán nyilatkozta néhány éve a BBC-nek: »Olyan ez már, mintha egy multinak szurkolnál, mondjuk, a Tescónak.«”.
De hogyan jutott most ez eszembe? Úgy, hogy az utóbbi években, döntően politikai ráhatással – bármit gondoljunk róla, de legalábbis részben – végbement a magyar foci modernizációja. Vagy valami olyasmi, amiről Gazdag József is írt. Leginkább a Ferencvárosnál figyelhető ez meg, ahol a modern, európai színvonalú infrastruktúra megteremtése konszolidáltabb, kezesebb szurkolótáborral, steril hangulattal és vitathatatlan szakmai fejlődéssel járt együtt. Az egykori tsz-elnökök világát idéző amatörizmust sok-sok pénzzel felváltotta a hideg profizmus, a szórakoztatóipar világa. A kínos lassúsággal búcsúzó államszocializmust az államkapitalizmus.
Élvezhető, családbarát produkció, látványszínház született, amelynek az Üllői úton és néhány más helyen legalább nem a díszpáholy a célközönsége. De vajon szenvedéllyel szerethető-e ez a fajta futball? Nem a szétmálló lelátókat, a vizeletben úszó mellékhelyiségeket, a szurkolói „balhékat” hiányolom persze. Hanem azt a valaha volt, legendákkal övezett világot, amit annyian megénekeltek irodalmi nyelven nálunk Mándy Ivántól Esterházy Péteren át Gazdag Józsefig.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!
