Ahol én az elöregedő közösség miatt szomorkodom, ott a fideszes ismerőseim cuki pirospozsgás néniket és bácsikat látnak.
Dévényi István
Debercsénynek, mint zsáktelepülésnek, rendes, igazi vége van. Más viszont nem nagyon, se bolt, se kocsma, tengelygyilkos bekötőút és ötven lakó.
Mert mit észlel a fiatal, amennyiben közéletileg körbetekint? Hogy mindent a Fidesz ural. Erre, tessék!
Léteznek a dimenziókat keresztül-kasul lyuggató féregjáratok, mi pedig szerencsétlenségünkre belekeveredtünk valami időhurokba, és az ötvenes éveket tapossuk újra meg újra, örökkön örökké?
„Én ezt nem értem. De ha a gyárnak vége, nekünk is végünk. Erre senki sem gondol?”
Miként is teltek a hétköznapok a Pesti Úti Idősotthonban Tarlós István főpolgármesterségének csúcsidőszakában.
Nem épül semmi a kínai kézbe került, egykor város a városban budapesti Ikarus-telep helyén.
Mi, magyarok úgy elszenvedtük a szocializmust, hogy a legfrissebb kutatásokban a megkérdezettek 54 százaléka szerint a honpolgárok többsége jobban élt a Kádár-rendszer alatt, mint napjainkban.
A NER körém tömbösödött. Bezárt. Akárhova nézek, otromba, sötét, komor, égbefutó masszív falakat látok.
Szügyig ’87-ben gázolunk megint. Nem mi időutaztunk, az átok múlt ért utol bennünket. Tort ül a szolgalelkűség. Vastaps és csápolás.
Ha pediglen határátlépés: azt úgy kell elképzelni, hogy semmi; bandukolsz lefelé a belvárosból, és a Rákóczi utca végén megváltoznak a feliratok meg a közlekedési táblák.
Valótlanul állítottuk, hogy családunkban minden rendben van. A valóság ezzel szemben az, hogy semmi sem volt rendben.