Miként is teltek a hétköznapok a Pesti Úti Idősotthonban Tarlós István főpolgármesterségének csúcsidőszakában.
Dévényi István
Nem épül semmi a kínai kézbe került, egykor város a városban budapesti Ikarus-telep helyén.
Mi, magyarok úgy elszenvedtük a szocializmust, hogy a legfrissebb kutatásokban a megkérdezettek 54 százaléka szerint a honpolgárok többsége jobban élt a Kádár-rendszer alatt, mint napjainkban.
A NER körém tömbösödött. Bezárt. Akárhova nézek, otromba, sötét, komor, égbefutó masszív falakat látok.
Szügyig ’87-ben gázolunk megint. Nem mi időutaztunk, az átok múlt ért utol bennünket. Tort ül a szolgalelkűség. Vastaps és csápolás.
Ha pediglen határátlépés: azt úgy kell elképzelni, hogy semmi; bandukolsz lefelé a belvárosból, és a Rákóczi utca végén megváltoznak a feliratok meg a közlekedési táblák.
Valótlanul állítottuk, hogy családunkban minden rendben van. A valóság ezzel szemben az, hogy semmi sem volt rendben.
Nyolc portát számolok, üres mind, eladótábla sincs rajtuk, mert minek, romsor a kocsma és a parókia közti központban.
Az óriásplakátokat sem adják ingyen, márpedig a népet minden körülmények között tájékoztatni szükséges, ez is igazolja Orbán Viktor mélyen demokratikus elkötelezettségét.
Magukat fősodratúnak tartó kiadványok közölnek olyan anyagokat, amelyeket fénykorában a boldogtalan emlékezetű Kuruc.info illetékese visszaadott volna, és nem azért, mert az anyag nyelvezete túl gyönge.
Nincs jó halál. Csak szenvedés van. Ebből most sok családnak kijut. Segíteni, támogatni kellene őket. Kellene.
Most jöhet az a kávé. Nincs tej. Ötven méter a célpont, maszkot fel. Ki tolhatta előttem a bevásárlókocsit, és viselt kesztyűt? Vagy az a rosszabb?