A csőcseléket etetni nem teljesítmény. Abban semmi meló nincs. Fogod az ocsmány szavakat, amelyek elsőként eszedbe bugyognak, ha félálmos kora reggelen kisujjal megrúgod az ágylábat, de úgy, hogy meglegyen a legalább negyvenöt foknyi hátrafeszülés, és rázúdítod az ellenségre. (Nem, ez nem elírás, csőcselék etetéskor nincs ellenfél, másként gondolkodó, eltérő véleményen lévő, csak ellenség van.) Ami nagyon fontos, hogy a célpont megszűnjön nő, férfi, édesanya, családapa, tanár, diák, orvos, újságíró, úgy általában ember lenni – valami undort keltő izé a leghatékonyabb; régebben férgezés, patkányozás volt, de ezt ma már nyugodt szívvel boldog békeidőknek tekinthetjük.
Közben elpufogtatsz néhány féligazságot, bedobsz pár felszínes politikai falvédőbölcsességet, gondosan ügyelve, hogy valódi mélységgel ne zavard össze a közönségedet, az írásodat a legnépszerűbb sztereotípiákkal béleled ki, és meg is vagy, biztos a siker, ezrek és ezrek fogják veregetni a vállad a virtualitásban lelkesen, hogy húá, te aztán jól megadtad ezeknek (majdnem nekiket írtam). Pár órára te vagy hát a legény a gáton. Aztán majd jön a másik a verbális fegyvertárában sokkalta gusztustalanabb jelzőkkel, és a csőcselék már őt hurcolássza körbe-körbe, hogy húá, ő aztán tényleg jól megadta ezeknek (kezdek belejönni).
Amúgy meg jó is, hogy említettem a boldog békeidőket – csak mert olyanok a honi médiában sohasem voltak. Itt állandóan dúlt a médiaháború. Jómagam a kilencvenes évek közepén csöppentem bele, amikor megfogadtam, hogy nekem mindenképpen jobboldali napilapnál kell dolgoznom. Szertenéztem e hazában, és mit láttam? Nagyjából semmit, mivel egyetlen újság, az Új Magyarország képviselte nagyjából, amiben akkoriban hittem. Be is sétáltam az utcáról a szerkesztőségbe, hogy „jó napot kívánok, jönnék”, és örültek – persze akkor még nem tudtam, hogy leginkább azért, mert a lap akkor már sokadik fizetésképtelen időszakát élte. Mindegy, jó volt, végjáték idején is sokat lehet tanulni a mesterségről. Hónapokkal később a romokon megszületett a Napi Magyarország, a műanyag székes, iskolapados, egy telefonvonalas lehetetlen körülményes műhely, az is jó volt, aztán jött Simicska, nemsoká hozta Liszkayt, és véget ért a hőskorszak. A háború viszont maradt. Sőt.
Amit tudni akarsz a kormánypropagandáról, de soha nem merted megkérdezni | Magyar HangMennyi sértődés, mennyi bántás. Mondjuk, akkoriban rém egyszerű volt a képlet: onnan nézve mi voltunk a nácik, ők meg a posztkommunisták és az áruló liberálisok. Tudom, tudom, a közélet sokak fejében a mai napig így néz ki, csakhogy a valóság azóta cifra legényest járt, és ehhez úgy átrendezte a színpadot, hogy még a szereplőket is ide-oda tologatta, ám ez most mindegy. Ment az adok-kapok. Lestük, ki mit ír, mond rólunk, mutogattuk egymásnak a cikkeket, printtel a kézben körberohangálva a szerkesztőségben, hogy „olvastad?, hallatlan, elképesztő, hogy merik?, és viszont, „láttad?, keményet, de zseniálisat írt, jól visszavágott”. Cikként eladott káromkodáshalmazokra viszont nem emlékszem.
Hogy ki kezdte? Miért épp ebben volna egységes a közvélekedés? Van az a verzió, hogy az Index a mindent és mindenkit fikázós stílussal, a másik megoldás pedig Bayer Zsolt. Mondjuk, így visszanézve ez is mindegy.
A jelen ugyanis gyalázatos.
Magukat fősodratúnak tartó kiadványok közölnek olyan anyagokat, amelyeket fénykorában a boldogtalan emlékezetű Kuruc.info illetékese visszaadott volna, és nem azért, mert az anyag nyelvezete túl gyönge.
Televíziós műsorok alapkoncepciója a rugdosás. A testi „hibákon” röhögés belépő szint. Senki sem számít. Semmi sem számít.
Morfondírozok, hogy az újságírással töltött negyedszázad alatt használtam-e csúnya szavakat (jaj, de kis prűd vagyok), és azt hiszem, mostanság egy-egy műsorban becsúsztak mérsékelten vállalható pillanatok, de amikor oda kellett ülni cikket fogalmazni, jól átgondolni, megfontolni, minden egyes szót, mondatot megrágni, akkor nem szállt el az agyam.
Orbán Viktor kamuja | Magyar HangEgyet találtam 2006 októberéből, és ott is oka volt: áthallás, úgymond. Ott voltunk, hogy Gyurcsánynak azonnal meg kellett volna buknia, de nem tette, a Fidesz pedig képtelen volt bármit is kezdeni a helyzettel. Mélységes csalódottságomban publikáltam a Heti Válaszban a következőket: „Orbán Viktor ellenben elkúrta. Nem kicsit, nagyon. Nem szép dolog ugyanis 72 órás ultimátummal tüzelni a szavazótábort, aztán Kerényi Imré-s tréfarépa performanszba fullasztani a hevületet, végül megkérni a népet, hogy azért jöjjön holnap is, mert a hatalomváltás ugyan elmarad, de lesz népzene, meg hazafias vers is.”
Hm, ilyet Orbánról egy polgári hetilapban. Kritika. Nahát, ugye. De ez már egy másik cikk a médiáról.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg április 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!