A világ legveszélyesebb foglalkozása

A világ legveszélyesebb foglalkozása

A római polgárjogot 212-ben minden szabad lakos számára megadó, 211 és 217 között uralkodó Caracalla császár portréja a berlini Altes Museumban. Septimius Severus Pannoniában népszerű, ám sokak szemében szörnyeteg fiát egyik katonája szúrta le hátulról, miközben a császár épp vizelt; az összeesküvés áldozatául eső uralkodó 29 évesen hunyt el a parthus fronton Mezopotámiában. Halála után az emlékét és a nevét a feliratokról is kitörlésre ítélték, azaz damnatio memoriae-val sújtották (Fotó: Balogh Roland/Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Vajon egy gladiátornak vagy egy császárnak volt nagyobb esélye az ókori Rómában az erőszakos halálra? Az elsőre könnyűnek tűnő kérdésre a válasz talán meglepő: az aréna homokjában nagyobb sansz volt a túlélésre. Erre jutott egy friss tanulmány, a Georgiai Technológiai Intézet repülőgépmérnöke, Joseph Homer Saleh statisztikai módszerekkel készített, a Palgrave Communications szaklapban megjelent túlélés-analízise.

Mielőtt elvesznénk a számokban, ha csak pusztán az esélyeket nézzük: egy gladiátor-párviadalban ötven százalék van a túlélésre. Ugyan az ókori római arénaharc brutális, kegyetlen és véres látványosságnak számított, közel sem volt olyan halálos, ahogy azt ma a szórakoztatóipar megpróbálja beállítani.

A temetési áldozatból tömeglátványossággá váló küzdelmek nem minden esetben tartottak halálig, s nem csak azért, mert a közönség, a császár vagy a provinciabéli játékok esetében a helytartó megkegyelmezett volna a vesztes félnek. Hanem mert többek között a gladiátoriskolák tulajdonosai is hímes tojásként óvták a roppant drága, nagy pénzeket fialó „sztárokat”, és nem mentek bele a halálig tartó viadalokba. Az esély az erőszakos végzetre így tovább csökkent, ráadásul a kiképzés sem pár napig tartott. Így akár több mint egy év is eltelhetett addig, amíg valaki eljutott az első éles küzdelméig.

Ehhez képest sokkoló lehet Saleh összeállítása: az első imperator, Augustus Kr. u. 14-ben bekövetkezett halála és a Római Birodalmat két fia közt felosztó Theodosius 395-ös elhunyta között uralkodó 69 római császár 62 százaléka, azaz 43 fő halt erőszakos halállal. Hogy érzékeljük, ez mennyire durva arány, álljon itt a napjaink egyik legveszélyesebbjének számító extrém hegymászás példája: a Himalája 8000 méter feletti csúcsait támadó alpinistáknál – az elmúlt fél évszázad statisztikáit figyelembe véve – 4 százalékos a halálozási arány.

Ami az erőszakos római császárhalálokat illeti, a 43 uralkodó 79 százaléka lett (politikai) gyilkosság áldozata, 9 százalék saját kezével vetett véget életének, míg 12 százalékuk háborús cselekmény, csata közben hunyt el. Századokra lebontva messze a véres polgárháborúkkal, belső hatalmi harcokkal terhes III. század, az egyesek által csak katonacsászárok korának hívott időszak viszi a prímet, amikor is a római császárok 77 százaléka veszett oda erőszak által. Az I. és a IV. században ez az arány 58, míg a legbékésebbnek tekintett „öt jó császár” – Nervától (98†) Marcus Aureliusig (180†) tartó – időszakában „mindössze” 30 százalék jutott erre a sorsra. Nem meglepő, hogy dinasztiaváltásokkor, így például 68–69-ben, vagy 192–193 táján nagyon rövid időn belül több uralkodó is odaveszett.

„Kifejezetten érdekes, hogy a római imperátorok látszólag véletlenszerűnek, kiszámíthatatlannak és egyedinek tűnő erőszakos halálai – egy négyszáz éven át tartó, roppant változó világban is – egy, a mérnöki tervezésben, a valószínűségszámításban és a túlélés-analízisben is széles körben használt statisztikai módszerrel, a Weibull-eloszlással modellezhető. Ez egyben azt is jelenti, hogy kimutatható: létezik egy séma, amely befolyással volt az uralkodások hosszára” – írja tanulmányában Saleh.

Az első év a legkritikusabbnak, egyúttal vízválasztónak is számított. A halálozási rizikófaktor egy-egy új dinasztia feltűnését megelőző hatalmi harcokkor, polgárháborús időszakokban volt kifejezetten magas. Illetve ha a császárnak kikiáltott személy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem tudta például betartani a megválasztás és a hatalommegtartás kulcsának számító hadseregnek tett vállalásait, vagy alkalmatlan volt a poszt betöltésére. A statisztikák azt mutatják, hogy a trónra lépésük évében az élők sorából erőszakos módon távozók átlagos uralkodási ideje mindössze fél évig tartott!

Minél tovább ült valaki a trónon, annál inkább csökkent az esélye arra, hogy valaki hátba szúrja. Ez a tendencia egészen a nyolcadik esztendőig tartott, és e „legbékésebb” korszak ezt követően mintegy négy esztendőn át kitartott. Az uralkodás 12. évétől azonban ismét meredeken emelkedni kezdett az erőszakos halál lehetősége. Saleh szerint ez utóbbit a kifáradás, az adott személy „korróziója”, kiégése okozta, például az uralkodó már nem tudott lépést tartani a megváltozott geopolitikai helyzettel, hibás döntéseket hozott.

„Ha az egészet egy grafikonon ábrázoljuk, az egy fürdőkád alakú görbét ad, pont olyat, amelyet a gépgyártás és az elektronikai eszközök alkatrész-megbízhatósági előrejelzéseinek modelljeinél is megfigyelhetünk” – von párhuzamot cikkében a kutató. Az elején tehát gyorsan kiesnek a „hibás darabok”, azaz aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Egy nyugalmas periódus után pedig 12 évet követően a kiégés, az elhasználódás ugyancsak felpörgeti a „meghibásodást”, az új „alkatrész” cseréjét pedig gyakran váltja ki a régi elem gyilkossággal történő kiiktatása.

A Weibull-eloszlásra levetítve két trend érvényesült. Miként azt a Wikipédia is tömören összegzi, a rövid idő esetében: a meghibásodási gyakoriság idővel csökken. Ez akkor fordul elő, ha a kezdeti meghibásodás jelentős, és idővel azért csökken a meghibásodás, mert a potenciálisan hibás elemek már kiestek a rendszerből. Hosszú időn keresztül viszont a meghibásodási gyakoriság időben növekszik, azaz amikor a vizsgálat tárgya az öregedési tartományba kerül, a rendszer alkotóelemei az elöregedés és az elhasználódás miatt egyre gyakrabban hibásodnak meg.

A statisztika rákfenéje: vitás halálesetek

Kivételek, vitás esetek a császárhalálok kapcsán is akadnak. Az Augustust követő Tiberius kapcsán felmerült annak lehetősége, hogy a Kr. u. 37-ben, egyébként 77 évesen elhunyt császárt az őt követő unokaöccsének a fia, Caligula megmérgezte, vagy megfojtotta. Ez azonban egy nagyon halovány pletyka, így a közvélekedés úgy tartja, Tiberius végzetét inkább idős kora, semmint erőszakos behatás okozta.

Igen problematikus a négyfős társuralkodói rendszer, a tetrarchia atyjaként is számon tartott Diocletianus (ur. 284-305) és tárcsászára, Maximianus (286-305) esete, ugyanis 305-ben mindketten lemondanak a trónról, ám később mindkettő öngyilkosságot követ el, előbbi 311-ben, utóbbi 310-ben. Ha tehát úgy vesszük, haláluk nem számít erőszakosnak, hiszen már azután történt, hogy „túlélték” a császári bíbor okozta megpróbáltatásokat. Viszont Maximianus – aki később kétszer is újra császárnak titulálta magát – Constantinus, azaz Nagy Konstantin felszólítására végzett saját magával.

Ugyancsak érdekes a Diocletianus előtt közvetlenül, 283-ban trónra kerülő Numerianus végzete. Az apja, Carus halálával augusztusszá előlépő Numerianus Szíriából hazafelé megbetegedett, súlyos szemgyulladás lépett fel nála, ezért apósa, a császári testőrség vezetője (praefectus praetorio), Flavius Aper és kísérete zárt hordszéken vitte napokig úgy az uralkodót, hogy rá se néztek. Amikor a katonák már hullaszagot éreztek, akkor derült ki, Numerianus halott. De vajon erőszakos halát halt-e? Az akkor testőrségi lovasparancsonokként szolgáló, és a konvojjal utazó Diocletianus szerint igen, és ezért haragjában leszúrta a szerint a császári babérokra törő Apert, hogy utána ő maga ragadja magához a hatalmat.

Hasonló ármánykodást sejtetnek a 244-ben, mindössze 19 évesen elhunyt III. Gordianus halála körül is. Egyes vélekedések szerint a testőrparancsnoka, Philippus Arabs okozta a fiatal uralkodó vesztét, hogy utána, ahogy meg is történt, átvegye a hatalmat. Arra azonban, hogy az egyébként a parthusok ellen hadjáratot folytató Gordianust meggyilkolták volna, nincs bizonyíték. Inkább azt valószínűsítik, hogy egy csatában veszett oda a mai Irakban, Fallúdzsa közelében.

Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie! Ha pedig a tudományos cikkeinket keresi, azokat itt találja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/2. számában jelent meg január 10-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a legfrissebb, 2020/3. lapszámban? Itt megnézheti!

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben