„Végre van valaki, aki nem fél, és most odacsap! – Hagyjad már, ez a Magyar sem lesz különb a többinél.” Az apró párbeszédrészlet vasútállomási várakozás során csípi meg a fülem. Kissé meg is lep, hogy két, Dombóváron szolgálatot teljesítő kalauz Magyar Péterről diskurál a szombat délutáni cigiszünet perceiben, egyébként pontosan azokban a pillanatokban, amikor is az ország főterére ér a hömpölygő tömeg utolsó tagja is. A szombati megmozdulás híre – hiába a rendszerpárti sajtómunkások szorgos igyekezete arra, hogy belpesti karanténba zárják – úgy fest, eljutott Dél-Tolnába, de gyanítom más vidékekre is. Mindeközben az úgynevezett harmadik pólus egyik leghitelesebb alakja, Puzsér Róbert úgy vélekedik, bármekkora is a kockázat, érdemes lehet bízni Magyarban, hisz szerinte a hivatásos politikusokkal szemben ő „nem a probléma része”.
Ahogyan az eszmecserélő vasutasok vagy az ország legismertebb kritikusa, úgy jómagam is dilemmázom azon, miért képes ilyen széles tömeget mozdulatra bírni Varga Judit egykori férje. Abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy aki Magyar Péterbe helyezi bizalmát, az sajnos nem vakmerő, sokkal inkább csak vak. A slim fit inges messiásjelölt ugyanis – hiába igyekszik a hatalom és a rendszerkritikus tábor egyaránt negligálni a tényt – igenis a politikus kaszt tagja.
Elhiszem, hogy ennyi kudarc és reményvesztés után nem kényelmes észrevenni, de ez az ember hiába perdült ki széles gesztusokkal a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kegyelti köréből, mégiscsak szűk másfél évtizeden keresztül lapított, mint emésztési végtermék szokott a fűben. Nem szólt tizenhárom éve, mikor egykori közösségének prominensei megépítették a betonbiztos uralkodás intézményi és jogi alapjait, sem kilenc esztendővel ezelőtt, amikor is megkezdte működését a „Tóni” vezette Miniszterelnöki Kabinetirodának csúfolt hatalomgyár. Ugyanakkor, ha utóbbiakra nem is lehetett ráhatása, azt a Diákhitel Központ vezetőjeként mégis lett volna ideje észrevételezni, hogy az oktatási és szociális rendszer módszeres és konstans lerohasztása zajlik, de Magyar Péter e bűnök ellen sem emelt szót egyetlen alkalommal sem.
Ahogyan honfitársak millióinak, úgy nekem is rejtély, hogy miért pont most jött el a pillanat, amikor is betelt nála a bizonyos pohár. Pszichológus és politikai elemző legyen a talpán, aki képes megfejteni Magyar tényleges motivációját. Talán még önmaga sem tudja egész pontosan, milyen határai vannak ambícióinak, viszont bizonyosan nem zárkózik el attól, hogy közhatalmat gyakoroljon. Elvégre mikor lehetősége adódott, szívesen fogadott el pénzt, paripát, állami kapcsolatú cégeknél vezetői és felügyelőbizottsági pozíciókat – és ha sok választó bizalmát nyeri el, minden bizonnyal akceptál még ennél többet is.
Mindenesetre hiába hittem már wishes Simicskának és neveztem Márki-Zay Péter 2.0-s verziójának, egyelőre úgy fest, a politika boszorkánykonyhájában pillanatnyilag eredményesebb főzetet kutyul, mint előbbiek a rendszer ellenfeleként valaha is tudtak. Nem véletlen, hogy a hatalomgyár nulla-huszonnégyben, százmilliókat elégetve fáradozik egykori pártfogoltjának hiteltelenítésén, és senkinek ne legyen kétsége, még csak ezután jön a java. A Hajdú Péter és Varga Judit nevével fémjelzett dallasosítás félsikere után a kommunikáció a közvetlen támadás irányába fordul. E manővert reprezentálja Bencsik Andrásnak, a Demokrata hetilap főszerkesztőjének véleménycikke, amelyben Magyart patkányfogónak, a hétvégi tüntetésén résztvevőket pedig egyenesen patkánylelkűnek titulálja. A vele egyet nem értők dehumanizálásában amúgy is gyakorlott főszerkesztő úr végtelenül mérgező szavai ráadásul állítása szerint a dühtől és a gyűlölettől való félelmében születtek.
A deliráló Bencsik András pedig ha nem is amiatt, amit megfogalmaz, de mégis joggal tart ettől a tömegtől, hiszen ez a réteg az egyetlen, amely közösen utasítja vissza mind Orbán Viktor, mind Gyurcsány Ferenc ajánlatát, és amely mindenképpen le akarja zárni a korszakot, amiben még dívik egymás lepatkányozása.
Tény, hogy e közösség zöme jelenleg a Magyar Péter okozta átmeneti hipnózisban szenved, és az is bizonyos, hogy ez a választói réteg messze nem ad ki társadalmi többséget. Ugyanakkor az, hogy egy széles tömeg a langymeleg apátia fogságából annak árán is szabadulni kíván, hogy élén olyan ember áll, akitől egy szerencsésebb történelmi fejlődésű államban berzenkedni szokás, nos, az a hatalom és lábhoz szokott ellenzékének közös eredménye. Vagyis inkább szégyene.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
