Húá! –
mondtam, amikor először mutattak róla fotót. Meg, hogy ez biztos nem
Magyarország. Olyan osztrák. Vagy nem is! Svájc!
Húá – mondtam aztán, amikor kiderült, hogy dehogy osztrák, és pláne nem Svájc, hanem a szülőföldem, Zemplén, a Megyer-hegy Sárospatak mellett. Mert hát így van ez valahogy, ha ott nősz föl mellette, sokszor észre sem veszed a kincset, hiszen a hétköznapjaid része.
Húá –
mondtam aztán a minap, amikor végre megláttam a Tengerszemet. Ahogy a meredek
sziklafalakkal óvott tavacska előtűnik a szeptember végi ködből, muszáj
megállni, és nem is csak egy röpke pillanatra. Aztán, úgy négy-öt perc nagy
sóhajokba hulló álmélkodás után elindulsz körbe, hogy innen, onnan is
belefeledkezz, ahogy a tájseb és a természet küzdelméből csoda születik.
Csakhogy a csoda most veszélybe került.
