A 73 éves korában, a héten elhunyt Aczél pályája a hatvanas évek végén indult, amikor napról napra választani kellett megalkuvás és még vállalható kompromisszum közt. Különösen egy olyan kiemelt pozíció esetében, mint amilyen az övé volt. Pekingi, majd londoni tudósítóként nem menekülhetett a nagypolitika elől, s nem is feltétlenül akart így tenni. Az MTI külpolitikai újságírójaként nem kerülhette meg a kommunista vezetést, többen pedig egyenesen azt állították, hogy a katonai titkosszolgálatnak is dolgozott. Önéletrajzi könyvében, ahogy az Index is idézte, lényegében beismerte érintettségét: „Aki azt állítja, hogy hosszas külföldi, főleg nyugati kiküldetésben volt, és nem jelentett, az nem mond igazat. A szervek engedélye nélkül senki sem vállalhatott tartós külföldi munkát, ez minden szocialista országban így volt, több százezer ember került ilyen helyzetbe.”
Mindenki ezt csinálta, így mentek a dolgok akkoriban, vallotta Aczél, és végül emiatt is lehetetlenült el több lapjánál. Kiss László erőszakügyénél ugyanis szintén arról beszélt, hogy egykor az uszodában így zajlottak a dolgok, és szerinte a nő nem is volt áldozat, nem érte inzultus. Két és fél évtizeden át írt az akkor még létező Népszabadságba, illetve évek óta jelentette meg külpolitikai elemzéseit a 168 Órában, de mindezek után nem maradhatott. Ő maga úgy élte meg, hogy néhány óra leforgása alatt tönkretették, bár tévedését később belátta.
A nyolcvanas évek közepén a Magyar Televízióhoz került, ahol a Híradó, majd A hét főszerkesztője lett. Méltatói kiemelik, hogy a tárgyilagossághoz mindig igyekezett ragaszkodni. Részletes összefoglalót készített a romániai forradalomról, Londonból teniszt közvetített, és a visszaemlékezések szerint korrektül adott hírt a Live Aid koncertről. A Kurír társ- és a Tenisz Magazin főszerkesztőjeként is dolgozott, később pedig a nem épp pártatlanságáról ismert Nap-Kelte műsorvezetője lett.
Acélsodrony című sorozatát sokan szerették, kiemelve a műsorvezető felkészültségét, pontosságát, szellemes mondatait. Ezekhez mérten is kelthetett visszatetszést, mikor közhelyes frázisokkal vagy épp bántóan túlegyszerűsítve magyarázott egy-egy jelenséget. Lényeglátó külpolitikai elemzéseinek értékéből ez persze semmit nem von le. Tudásával, szakmai kompetenciáival tisztában volt, ebből is fakadhatott megkérdőjelezhetetlen magabiztossága, öntudatos stílusa. Munkásságáért Rózsa Ferenc- és Bossányi Katalin-díjjal, Pulitzer-emlékdíjjal tüntették ki. Bár korábbi lapjai megváltak tőle, az elmúlt években jelentek meg cikkei a Népszavában, Acélsodrony-könyvei mellett pedig rendszerváltás utáni külpolitikai szövegei is időtállónak bizonyulnak.
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
