Elsivatagosodás: Ha Magyarország egy kád, itt az ideje megkeresni a dugót

Elsivatagosodás: Ha Magyarország egy kád, itt az ideje megkeresni a dugót

A 2010-es nagy árvíz és az átszakadt a gát Gesztely-Ócsanálos térségében egy rendőrségi helikopterből nézve (Fotó: György Zsombor)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Ember alkotta, Magyarországon van, s hosszabb mint az egyenlítő, mi az? Bizony, a csatornarendszer, amely több mint 42 ezer kilométeren át hálózza be hazánkat; nem azért, hogy csónakázzunk rajta, vagy hogy nagy tavainkat vagy folyóinkat átjárhatóvá tegyük, hanem azért, hogy mielőbb megszabaduljunk magától az életet adó víztől. Három Balatonnyi víz, ennyit pazarlunk el évente, miközben késő tavasztól őszig egyre markánsabb aszályoktól senyved az ország.

A nem is olyan régmúlt időkben a földet művelő ember pontosan ismerte a természetet, meg a maga módján a fizika szabályait. Aztán jöttek az átkos hatvanas évek, és minden borult. A Tisza folyásirányát éppenséggel nem változtatták meg, ám majdnem ekkora kárt okoztak az elvtársak a vízrendszer megbolygatásával, azzal a filozófiával, hogy az országba bezúduló, vagy területén leeső, adott pillanatban feleslegnek tűnő víztől mielőbb szabadulni kell, kivezetni az országból, nyelje csak el a Fekete-tenger. És ami éppilyen mellbevágó: számos akkori, immár fél évszázadosnál régebbi nem ököl, inkább ökörszabály ma is hatályos: épeszű gazdálkodók, környezetvédők, tudósok sorra ütköznek bele a szocializmusból megörökölt és máig félre nem dobott bornírt adminisztratív akadályokba, értelmetlen jogszabályokba. Melyek egyetlen tényezővel nem számolnak egyáltalán: az életszerűséggel.

Mint Kiskunfélegyházán egy hozzászólótól hallottuk szombat este: „Miért nem vezették be a svájciak a szocializmust? Hát mert nem engedhették meg maguknak”. A Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten, avagy hogyan (ne) csináljunk az országból sivatagot című rendezvényen jártunk, a Karátson Gábor Kör lapunk tudósításaiból már jól ismert rendezvénysorozatának újabb állomásán. A téma ezúttal tehát a vízhiány, de talán még inkább: az értelmetlen vízgazdálkodás volt.

Nagy vörös folt, de nem a Nap, mi az?

Elsivatagosodás – ijesztő szó, de nem valamilyen távoli kontinens távoli problémái kerültek ezúttal terítékre, hanem a magyar, azon belül is leginkább a homokhátsági valóság maga. Vitaindítójában Kajner Péter, az ELTE humánökológia szakának oktatója a folyószabályozás, a folyó és az árterek közti kapcsolat eltűnéséig vezette vissza a bajok eredetét.

Aszály, belvíz, és akár árvíz sújtotta is lehet más-más időben ugyanaz terület – ezeket a jelenségeket volna jó egymás ellenében kijátszani. A szakember beszédében rámutatott: maga a belvíz szó is szinte hungarikum, más országokban nehezen értelmezhető.

Nagy vörös folt, halványuló szélekkel – nem más ez, mint Magyarország aszálytérképén az Alföld és a Tisza vidéke, majd követi ezt a következő évtizedeket előre vetítő térkép, ahol a vörös folt már a Dél-Dunántúltól egész Északkelet-Magyarországig, nagyjából a Zemplénig húzódik. Több mint 5 köbkilométerrel több víz folyik ki az országból, mint ami beérkezik, ha évente háromszor lecsapolnánk a Balatont, akkor veszne el ennyi víz – íme tehát egy másik tény, a két jelenség közti ellentmondás egyértelmű.

– Az ember nagy dolgokra képes, mondta Kajner Péter, például arra is, hogy teljesen tönkretegye környezetét, ennek alátámasztására pedig az egyértelműen emberi tevékenység által szinte felszámolt Aral-tónál készült fotókat mutat. Kiszáradt meder, hajóroncs, körülötte tevék keresgélnek némi táplálékot.

– Előrelépés lenne idehaza, folytatta, ha például a mélyártereket tározóként tudnánk használni, változtatni tudnánk a területgazdálkodáson. A Vásárhelyi-terv révén a 2000-es évek nagy árvizei után megépült hat olyan tározó, amely nagy özön esetén bevethető, csökkentve ezzel a térség terhelését. De ne csak árvízi kockázatcsökkentés legyen cél, hanem természetkímélőbb, a helyi közösségek számára jobb megélhetést biztosító gazdálkodás jöjjön létre, szemben a megszokott, szinte kizárólagos szántóföldi-legeltető funkcióval. Erről azonban eddig nem sikerült az ott gazdálkodó emberek többségét meggyőzni. Hiába: ide vezetnek a megszokások, az ösztönzés hiánya, a jogi akadályok.

A tározókat eddig mindössze egyszer nyitották meg, ilyen esetben, vagyis ha elárasztják őket, kártérítést kell fizetni az ott gazdálkodóknak. (Lévén – gondoltuk volna? – ezek a tározók alapesetben valójában szántóföldek, vizet csak szükség esetén vezetnek beléjük.) Vagyis jelen állás szerint a fejekben a víz problémát, kárt jelent, ha nincs, vigyék oda, ha van, vigyék el onnan – ez azonban így nem működik. Kezdeni bármit is a víztöbblettel tudunk – a cél az, hangsúlyozta többször is Kajner Péter, hogy változtassunk azon a gyakorlaton, miszerint el kell vezessük mielőbb az országból.

– Nincsenek puffer területek, a víztározás nem része a tájnak. Itt, a Homokhátság térségében a talajvízszint csökkenésével is számolni kell, ez helyenként (például az egykori tanyavilágáról ismert Borota térségében, amelyről még 2013-ban írtunk riportot akkori lapunkban, a néhai Magyar Nemzetben) a 3 és fél métert is eléri! A káros folyamatért már 1989-ben is 50-50 százalékban a klímaváltozást és az emberi tevékenységet tették felelőssé a kutatások. Utóbbi 25 százalékban a rétegvíz kitermelést jelenti – hiába: embernek, ültetvénynek egyaránt szüksége van a vízre. De olyan tényező is közrejátszik, mint a vízzáró rétegeket átfúró szénhidrogén-bányászat, ami nyomán egyszerűen elillan a víz.

Dugjuk be a kádba a dugót! – szögezte le Kajner Péter, hozzátéve: a nemzeti szintű stratégiák csodálatosak – papíron már szerepel a vízvisszatartás, a szántóföldi művelés helyenkénti elhagyásának támogatása is. De bármi, ami meg is valósul, ennek az ellenkezőjét szolgálja: minden beruházás célja a víz elvezetése.

A víz szalad, a szocializmus marad

Vizeink 90-95 százaléka érkezik a határon túlról. Ki vagyunk szolgáltatva a vízgyűjtő területeknek – húzta alá előadása kezdetén Dedák Dalma, a WWF Magyarország munkatársa. – Magyarországnak mégis óriási lehetőségei vannak az átfolyó víz lassítása, visszafogása terén. A XIX. századi vízgazdálkodási beruházások szinte példa nélküli méretűek voltak Európában, azóta sem zajlott hasonló volumenű munka ezen a téren. Az akkori folyószabályozás, területrendezés azóta is meghatározza normaviszonyainkat, az akkori gondolkodás, hogy van vizünk bőven, ma is velünk él. És még a betyárok búvóhelyeit is sikerült felszámolni – százötven-kétszáz éve ez is szempont volt, ideje azonban most más tényezőket az előtérbe helyezni.

Ma már új társadalmi normák érvényesek, globális vízkrízis előtt állunk, hangsúlyozta Dedák Dalma. Az aszályok még markánsabbak, az árvizek még intenzívebbek lesznek, a szélsőségek felé indultunk el. A csapadék időbeli eloszlására nem tudunk hatni, a víz térbeli elosztására viszont valamennyire igen.

– Sokan megértették a gazdálkodók közül is, hogy lépni kell, de a hazai jogrend ezt még nem követte. A védett termőföldek területe a rendszerváltozás óta 15-20 százalékkal csökkent, kivett területnek számít mindaz, ahol nem kívánnak a továbbiakban hagyományos mezőgazdasági tevékenységet folytatni. Ide tartoznak a „megfogott” víz számára felszabadított területek is. Ha egy gazdálkodó úgy dönt, szeretne a saját termőföldjén víztározót, vízvisszatartó rendszert építeni, akkor ezekre a területekre a továbbiakban nem kaphat támogatást, ez a terület a nyilvántartás szempontjából megszűnik a termőföld része lenni. Vagyis innen nézve: veszteség.

Létezik már ezzel együtt a vízmegtartást szorgalmazó támogatási forma, az illetékes tárca egymilliárd forintot csoportosított át erre a célra, ám mindössze egy gazda jelentkezett a pályázaton. Úgy tűnik, jelen keretek között egyszerűen nem éri meg kivenni az érintett területet a gazdálkodási ág alól.

Belvíz a Homokhátságon (Fotó: Balogh Péter, forrás: Kajner Péter)

Összességében nincs olyan jogi és gazdasági ösztönzőrendszer, amely a víz megtartására hat, 42 ezer kilométernél is hosszabb csatornákon át vezetjük le a vizet, szemléltette a helyzetet Dedák Dalma a döbbenetes számmal. Az öntözési törvényben – ilyen ugyanis van – szerepel az öntözési szolgalom fogalma, ez alapján mások területén is át lehet vezetni az öntözővizet. Miért nem lehet ugyanezt megtenni a vízvisszatartás esetében is? Ha akkor nem számítanak a telekhatárok, ha az odavezetésre adnak támogatást, a vízmegtartásra miért nem? – tette fel a költői kérdést a WWF szakértője.

– Jelenleg az agrártámogatások 75 százaléka a gazdálkodók tíz százalékához kerül. A maradék 25 százalékból jut még az agrár környezetgazdálkodási programokra is, ezek azonban pénzhiány miatt rövid időn belül rendre kimúlnak. A vizet az állami döntéshozatal szintjén nem tekintik a termelés részének. Az agrártámogatási rendszer minimálisan támogatja csak a főként kelet-magyarországi, szegény vidéki lakosságot, növekszik a szakadék az agrártársadalmon belül – mutatott rá Dedák Dalma.

Készül a közös agárpolitika következő hét évét meghatározó uniós költségvetés, itt a lehetőség a kezünkben, hogy változtassunk. Ha a gazdálkodók összefognának, és jeleznék igényeiket, ki lehetne lobbizni, hogy a vízvisszatartás a gyakorlatban is megjelenjen a programokban. Most a közös költségvetés 36 százaléka fordítódik az agráriumra, hatalmas tétel, de volt ez 42 is. Vagyis a forrásokat idővel vissza fogják nyesegetni. – Élelmiszer-önrendelkezésünkben csökkenteni kell a kiszolgáltatottságunkat: a vírushelyzet már megmutatta, hogy ma is kialakulhat Európában áruhiány. Fontos, hogy minél kevésbé függjünk más országoktól – és ugyanez igaz a vízgazdálkodásra is – zárta a panelt a szakember.

Semmi púder? Dehogynem...

Toldi Csaba Jászszentlászlóról, a Dongér-Kelőér Vize Egyesület képviseletében gyakorlati példát mutatott be, hogy márpedig csodára vagy a politikai elit felelős döntéseire sem kell feltétlen várni. Három önkormányzat és számos gazdálkodó összefogásával, a helyi vízmű jóváhagyásával elérték, hogy a mellékcsatornákon maguk szabályozhassák elzárással-megnyitással a vízszintet, területeik vízellátását.

Belvíz a Homokhátságon (Fotó: Dongér-Kelőér Víze Egyesület)

– A hatvanas évek előtt Bugacon hatalmas mocsaras, tavas terület volt, aztán lecsapolták, hatvan év múltán maradt a homok, a szabadon növő vaddohány, az elértéktelenedés. – Ahol vizet láttak, oda csatornákat építettek az előző rendszerben, kiszárították szabályszerűen a területet. Fotót mutat: napraforgók próbálnak a púderszerű talajban szárba szökkenni, de 30-40 centiméteres magasságban megállnak, ebben a talajban, ilyen vízviszonyok között ennyire futja tőlük.

A kilencvenes években már akadt olyan idős gazdálkodó ember, aki homokzsákokkal elzárta az egyik elvezető csatornát, mert pontosan tudta, hogy így több vize marad a területen, nem szárad ki a kútja.

A víztársulások időközben megszűntek, a csatornákat, műtárgyakat sok helyen nem gondozzák, a víz meg legtöbbször csak folyik el, egészen a Fekete-tengerig.

Az egyesületnek 72 darab jegyzett talajvíz megfigyelő kútja van, ahol sikerül a törekvéseknek megfelelően időszakosan elzárni a csatornákat, és megmutatkozik a vízszint-emelkedés. Máskülönben május végéig minden víz elfolyik, a terület szárad. Ahol időszakos, három hetes vízborítás alá tudtak venni területeket, lényegesen jobb termést érnek el, hektáronként 60-80 ezer forint haszon húzható nagyjából ötezer forintos beruházással. A vízvisszatartott területeken háromméteres kukorica nőtt, míg a nem ellátott területen csak fejmagasságig érnek ugyanolyan vetőmaggal, ugyanolyan talajviszonyok mellett.

Toldi Csaba és a nagyra nőtt kukorica

Egyik területükről a másikra tudják engedni két-háromhetes váltásban a vizet, ahelyett, hogy mielőbb levezetnék a térségből, az eredmények pedig jól láthatók. – A víz maradjon ott, ahová esik, ez a jelszavuk.

A hatvanas évekből megörökölt jogszabály viszont az, hogy időről időre kötelesek a tározókat teljesen kiüríteni, így elveszik a betárazott téli csapadék. Milliárdok mennek el közben kotrásra, holott filléres megoldások is léteznek. A hivatalos szervek rettenetesen túláraznak mindent, ami náluk 5000 forintba kerül, az valójában 1500-ból kihozható – sorolta az anomáliákat Toldi Csaba.

A csongrád-csanádi Üllés alpolgármestere, Juhász Attila hozzászólásában elmondta, náluk is több gazda részt venne a vízvisszatartási programokban. A térségben létező jelenség már, hogy a többletvizet mesterséges tóban fogják vissza, ahol mostanra vízi madarak is megjelentek, kócsagok, gémek lépkednek a vaddohány helyén. Felrótta, hogy a termelő beruházásokhoz képest csak harmadannyi támogatás vehető fel azokra az eszközökre, műtárgyakra, amelyek a vízvisszatartást szolgálnák.

Miközben a termelők már 50 méteres kutakat fúrnak, a korábbi 15-20 méteres házi kutak már kiszáradtak.

A Szegedi Tudományegyetem hozzászóló munkatársa jelezte: a jászszentlászlói modellt már tanítják intézményükben. Felvetette az erdősítés fontosságát, új stratégiára volna szükség, ami miatt nagy csatákat vívnak az erdészetekkel. Az árterek fás kiszélesítésére pedig az erdészet lobbiereje is kellene, az ökológusoké kevés ehhez. Forrás tudomása szerint még nincs ilyen programra.

Más, erre nem alkalmas területek erőszakos erősítése ugyanakkor valóságos katasztrófát okoz, hiszen a fák azt a kevés helyet is felhasználják, ami a félsivatagos térségben még fellelhető – értettek egyet a szakértők.

Jászszentlászló polgármestere, Nagy András az oktatás fontosságára hívta fel a figyelmet: a gyerekeknek normális, hogy a csapból folyik a víz, és potenciális rántott csirkék szaladgálnak az udvaron. Meg kell tanulják, hogy a víz mekkora kincs és hogy mit kezdjünk vele.

A Homokhátságon akkora a vízhiány, hogy a fák már a nyár közepén hullatni kezdik a leveleiket, nem tudják fenntartani a normál életciklusukat. A civil szervezeteket semmilyen formában nem vonják be a hivatalos döntés-előkészítésbe, stratégiai tervezésbe, bár, mint ehhez a WWF szakértője hozzátette: ők azért igyekeznek bemászni az ablakon.

Kötöttfogás Extra

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – „A nőnek a konyhában a helye”