Igyekszem távol tartani magam a nagy magyar valóságól, az írásban és az életben egyaránt. Nem könnyű. Senkit sem akarok bírálni, és nem szeretnék részt venni a közéleti vitákban – mondta a Budai Hangnak Gyarmati Andrea, Óbuda díszpolgára. Az egykori világklasszis úszó, gyermekorvos szerint eldurvult a világ, mindenki azonnal meg akar kapni mindent, de reméli, hogy „ez is elmúlik egyszer, és pozitívba fordítjuk a tapasztalatot”. Gyarmati Andreával a hiányzó éremről, a nagyvonalú gyermekekről, a lájkvadászatról, a félig teli pohárról és az óbudai otthonról beszélgettünk.
– Július végén zárult a fukuokai vizes világbajnokság, nézte a versenyeket?
– Amikor lehetőségem volt rá, természetesen igen. Az úszás számomra nem múló szerelem.
– Magyar szempontból Milák Kristóf távolmaradása tűnt a vb legnagyobb szenzációjának, az olimpiai bajnok kimerültségre hivatkozva mondta le a szereplést.
– Ha valaki nyert már olimpiát, világbajnokságot és Európa-bajnokságot, akkor joga van pihennie, és ehhez minden lehetőséget biztosítani kell számára.
– Egyre több világklasszis sportoló panaszkodik a fizikai és mentális fáradtságra, többen vissza is vonultak a kiégés miatt. Ennyivel keményebb lett az élsport?
– Ez már egy másik világ, és én csak a saját történetemet tudom felidézni. Versenyezni jó, nyerni még jobb. Az eredményes szereplés miatt bírja ki az ember az edzéseket. A győzelemhez rengeteg munkára van szükség. Nem áldozatra, munkára: sosem éreztem áldozatnak, amit az úszásért vállaltam. De ha valaki elfárad, akkor hagyni kell, hogy kipihenje magát.
– Úgy tűnt, érem nélkül marad a magyar csapat, aztán szinte a semmiből jött Kós Hubert, és világbajnoki címet nyert.
– Kós Hubi nagyon szimpatikus, kedves srác. Ide járt, a rendelőbe, nem hozzám, de sokszor összefutottam vele. Régóta tudom, hogy ő lesz a következő nagy úszónk. Persze én nem igazán értek az úszáshoz. Csináltam, de más a gyakorlat, és más az elmélet.
– A magyar közönség sokszor természetesnek veszi a nagy győzelmeket, ennek a néha túlzó elvárásnak köze lehet a versenyzők idő előtti kiégéséhez?
– Sajátos szokásunk a túlzó elvárás, bár ez talán más országokban is hasonlóan működik. De itt nem csak a közönség reakciójáról van szó. Ha a sportoló elér bizonyos eredményeket, akkor természetesen győzni akar, újra és újra. Senki sem úgy áll fel a rajtkőre, hogy hatodik szeretne lenni, mindenki a győzelemért ugrik vízbe. Az elvárások károsan befolyásolhatják egyes versenyzők teljesítményét, de sokakat éppen ez dob fel. Engem például sosem nyomasztott az esélyesség, nem éreztem tehernek. Jó érzés volt tudni, hogy győzelmet várnak tőlem, hiszen ez azt jelentette, hogy bíznak bennem.
– Nagy esélyesként utazott a müncheni olimpiára, ahol végül egy ezüst- és egy bronzérmet szerzett. Hogy tekint vissza arra a versenyre?
– Édesanyám Székely Éva olimpiai bajnok úszó, édesapám Gyarmati Dezső háromszoros olimpia bajnok vízilabdázó, az első férjem, Hesz Mihály olimpiai bajnok kajakos. Viccesebb napjaimon azzal vigasztaltam magam, hogy az volt az egyetlen módja, hogy észrevegyenek a családban, ha nem nyerek olimpiai aranyat. Ma már, több mint ötven évvel München után hálás vagyok a sorsnak a bronzért és az ezüstért. Kudarc, de talán ennek is köszönhetem azt a rengeteg szeretetet, amit kaptam életem során. Az olimpiai bajnok kicsit mindig más, a győzelem kevesek kiváltsága, de a második helyezett, az egy közölünk. Mindenki ismeri, hogy milyen érzés másodiknak lenni, amikor majdnem odaér az ember, de végül nem sikerül neki. Mindent megnyertem, amit meg lehetett nyerni, és régebben az összes érmemet odaadtam volna az olimpiai aranyért, de ma már ennek nincs jelentősége.
– Sportnemzet vagyunk, halljuk visszatérően a kormány diagnózisát, az egészségügyi statisztikák azonban mást mutatnak. Mi a sport szerepe Magyarországon?
– A „kenyeret és cirkuszt” egyik eszköze. Különösen a látványos sportágak, mint az atlétika például, amelynek az idei világbajnokságát éppen Budapesten rendezik. Nem baj, ha sportnemzet vagyunk, de furcsa is lenne, ha az én családi hátteremmel mást mondanék. Gyerekként keveredtem bele a sport világába, és sosem keveredtem ki belőle.
– Az élsport sokak szemében az eredmények hajszolásából és a test indokolatlan kifacsarásából áll. Nem jár túl sok áldozattal ez az életmód?
– Az élsport nemcsak az eredmények hajszolásáról szól, az életre is felkészít, kiváló személyiségfejlesztő. Ezt a részét is hangsúlyozni kellene. Kívülről valóban úgy tűnhet, hogy túlzottan sok lemondással jár, de ha valaki belülről nem érzi áldozatnak, amit csinál, akkor őt nem rövidíti meg az az életforma. Tizenévesként nem mehettem el az „ereszd el a hajam” bulikba? Annyi baj legyen, amúgy sem mentem volna. Sokkal többet kaptam a sporttól, mint amennyiről le kellett mondanom miatta.
– Az elmúlt években több zaklatási botrány is megterhelte a hazai és a nemzetközi sportvilágot.
– Ehhez nem tudok mit hozzátenni. Engem sosem bántottak, talán szerencsém volt, talán a szüleim jelentette védőháló óvott meg.
– Huszonegy évesen, gyermeke születése előtt vonult vissza az élsporttól. Nem volt nehéz kiszállnia a versenyzés világából?
– Kiszálltam az úszásból, mégis benne maradtam tetőtől talpig. Húztam egy határvonalat, és attól kezdve azon dolgoztam, hogy ne az az úszó legyek, akiből orvos lett, hanem az az orvos, aki valaha úszó volt. De ez nem jelenti azt, hogy megszűnt volna az úszás iránti lelkesedésem.
– Nem gondolt rá, hogy visszatér a szülés után?
– Ma sokkal tovább versenyeznek a sportolók, az én időmben egy huszonegy éves úszó már öregnek számított. Ez volt az egyik ok, amiért kiszálltam, a másik pedig a tanulás. Két évig csináltam párhuzamosan az úszást és az egyetemet, és nem működött, nem fért bele tisztességesen a nap huszonnégy órájába. És mivel a „mindenből egy kicsit” nem az én stílusom, az egyiket fel kellett adnom. Ha vissza lehetne menni az időben, talán hamarabb vállalok gyereket, rögtön München után, és akkor még egy olimpia belefért volna. Általános tapasztalat, hogy a szülésből visszatérő élsportolók sokszor túlszárnyalják a korábbi eredményeiket. A gyermekvállalás testi változásokat is elindít, de a lényeg a lelki folyamatokon van, anyaként máshova kerülnek a hangsúlyok, ami nagy segítségére lehet egy sportolónak.
– Már aktív versenyzőként készült az úszás utáni életére?
– Mivel fiatalon hagytam abba a versenyzést, maradt időm a tanulásra, nem a harmincas éveim elején kellett megterveznem az életemet. Gyermekkorom óta a sportban éltem, ami számomra elsősorban játék volt, és pontosan tudtam, hogy előbb-utóbb választanom kell valamilyen civil foglalkozást. Az orvosi pálya pedig telitalálatnak bizonyult.
– Miért orvosnak tanult?
– Sok időt töltöttem a sebész nagybátyámmal, akit gyakran a beteglátogatásokra is elkísértem, és ezek az alkalmak mélyen megérintettek. De gyógyszerész édesanyám is nagy hatással volt a pályaválasztásomra, ahogy az első férjem is, aki a sportolói pályafutása lezárulta után fogorvosnak tanult. Tizenegy évvel volt idősebb nálam, rajongtam érte, felnéztem rá, a tanulmányai nagyban befolyásolták a döntésemet. Eredetileg nyelvtanárnak készültem. Tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, így amikor az orvosira kerültem, az első perctől kezdve a gyerekgyógyászat lett a vezérfonalam. Van ugyan egy ortopédszakvizsgám is, de ahogy letettem, rohantam is vissza gyerekorvosnak.
– Negyvenhárom éve foglalkozik gyerekekkel. A tapasztalatai szerint az elmúlt évtizedekben látványosan felgyorsult világ, a társadalmi változások és a digitalizáció milyen hatással volt a fiatal generációkra?
– A gyerekek imádni valók, régen is azok voltak, most is azok, és azok is maradnak. Az, hogy közöttük lehetek egész nap, rengeteg energiával tölt fel, a társaságuknak köszönhetően működöm egyáltalán. Körzeti orvosként az a megtisztelő feladatom, hogy a helyi családok életének része legyek, heti rendszerességgel követem a pácienseim útját, és nagyon sokféle gyerekkel találkozom, nehéz általánosítani. Régen is követtünk el hibákat a gyereknevelésben, mai is követünk el hibákat, de a gyerekek nagyvonalúak, megbocsátják a tévedéseinket. Azt látom ugyanakkor, hogy felnőtt egy magabiztosabbnak tűnő generáció, ám ez a magabiztosság eléggé ingatag, mert a „Google a barátunk” mentalitáson alapszik, talán túl nagy hangsúlyt kapott az életükben a virtuális valóság.
– Orvosi tapasztalataiból több könyv is született. Hogy jött az írás?
– Az írás az olvasásból jött. Amióta ismerem a betűket, nagy tisztelettel vagyok az írott szöveg iránt. Gyerekkorom óta rengeteget olvasok. Emellett grafomán is vagyok, ami jól jön az orvosi pályán, mert nem kevés zárójelentést kell megírni. A Saxum Kiadótól többször is kerestek, hogy nem lenne-e kedvem írni valamit. Kedvem mindig volt, de időm sajnos soha. Amikor 2011-ben meghalt Ranschburg Jenő, ismét felhívtak, hogy átvenném-e a tanár úr honlapját, ahol a szülők kérdéseit kellene megválaszolnom. Elvállaltam, és ebből a munkából született az első könyvem, a Beszéljünk az evésről!, majd sorban a többi kötet, amelyekben igyekeztem összeszedni a gyerekek egészségével kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. A sokadik kiadvány után döbbentem rá, hogy szívesen írnék a saját életemről is, hiszen tele vagyok történetekkel. Felvetettem az ötletemet a kiadó vezetőjének, Jenei Tamásnak, aki nyitott volt a dologra, így született meg az Apróságaim című kötet. Miután ezek a szövegek felkerültek a Facebookra, megkerestek a 24.hu-tól, hogy nem írnék-e hozzájuk is hasonlókat. Belevágtam, és kiderült, hogy az is működik. Az írás az életem része lett, hamarosan jön a nyolcadik könyvem.
– Az úszás és az orvoslás kapcsolatáról már ejtett szót, de mi a helyzet az írással: orvosként tekint magára, aki ír, vagy íróként, aki egyben orvos is?
– Nem tartom magam írónak. Adni szeretnék az embereknek az írásaimmal: valami meghatót, valami tanulságost. Nagy élvezettel mesélek történetet, és ez szerencsére legtöbbször érződik is, de amit csinálok, nem irodalom. Valaki egyszer azt kérdezte, hogy miért nem megyek el kreatív írást tanulni. Eszem ágában sincs, mert ha tudatosan, tanult minták szerint dolgoznék, akkor éppen a lényeg veszne el a szövegeimből.
– Egészen más könyvet kiadni és az online térben publikálni. Nem tartott az anonim gyalázkodóktól és az önjelölt kritikusoktól?
– A lájkvadászat nem az én műfajom. Gyakran előfordul, hogy egy különösen erősnek érzett szövegem visszadobja a szerkesztőm, és fordítva: amiről úgy gondolom, hogy nem sikerült a legjobbra, hatalmasat megy. Szerencsére nem kapok támadásokat, van egy-két rosszindulatú troll, de az ő véleményük többnyire az, hogy „kit érdekel”, amit írok. Ha nem érdekel, csillagocskám, akkor ne nyisd meg!
– Online írásaiban közéleti témák is felbukkannak olykor, de minden esetben rendkívül visszafogottan fogalmaz.
– Igyekszem távol tartani magam a nagy magyar valóságól, az írásban és az életben egyaránt. Nem könnyű. Senkit sem akarok bírálni, és nem szeretnék részt venni a közéleti vitákban, mert az leginkább a megmondóemberek harcáról szól. Sokan úgy érzik, hogy csak ők ismerik az igazságot. Én nem tudom az igazságot. Csak azt látom, hogy eldurvult a világ, egyre agresszívabbak, türelmetlenebbek az emberek, mindent most azonnal meg akarnak kapni. De remélem, ez is elmúlik egyszer, és pozitívba fordítjuk a tapasztalatot.
– Az élet minden területén ennyire optimista?
– Otthon azt tanultam, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Mindent el lehet érni, csak tenni kell érte. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem voltak nagy drámák az életemben, és kacagó tarka tavasz minden pillanatom. Az élet egyéni sportág, a problémáinkkal saját magunknak kell szembenéznünk. De ez nem jelenti azt, hogy ne kérhetnénk segítséget, és ami még fontosabb, hogy ne segíthetnénk másoknak. Segíteni kell, sokat, mert csak így tehetjük élhetővé a világot. Élni jó, és mindenben találhatunk valamit, amiért érdemes élni. Szeretném azt hinni, hogy a pohár félig tele, vagy talán egészen is.
– Több mint négy évtizede praktizál, hogyan látja az egészségügy helyzetét?
– Ha betegként veszek részt az egészségügyben, mint kolléga más ellátást kapok, de ha a szerencsés helyzetem mögé nézek, rémisztő világot találok. Rémisztő, hogy minden elgépiesedik, hogy a pénz határozza meg az ellátás minőségét, és az államiból a magánegészségügybe vándorolnak át a betegek. Most egy gyönyörűen felújított rendelőben beszélgetünk, ezért talán igazságtalanak tűnik, amit mondok, de a legtöbb állami intézményben valóban riasztóak a körülmények. Megértem, hogy aki megengedheti magának, messze elkerüli ezeket a helyeket, és inkább fizet a színvonalas szolgáltatásért. De ez itt a VII. kerület, és nekem már a gyógyszer felírásakor is azt kell szem előtt tartanom, hogy vajon a szülőnek lesz-e elég pénze kiváltani azt. Ha egyáltalán megtalálja a gyógyszertárban, mert egyre több a hiánycikk. Úgy érzem, mintha az egészségügy nem tartozna sehova, senki sem felelne érte, és ez egyértelműen látszik az állapotán. Több pénzre és nagyobb odafigyelésre lenne szükség. De a legfontosabb, hogy mindig a beteg legyen az első.
– Gyermekkora óta Óbudán él, ugyanabban a lakásban. Mi köti a III. kerülethez?
– A Bika jegyében születtem, szeretem a stabilitást. Imádom a lakást, a kilátást, a közlekedési lehetőségeket, hozzászoktam a körülményekhez. Amikor a második férjemmel elváltunk egymástól, felmerült, hogy kertes házba költözöm, de rájöttem, hogy halálosan félnék egyedül. Úgy nőttem fel, hogy minden irányból élet vesz körül, nehezen engedném el ezt az érzést.
– Májusban a kerület díszpolgárává választották.
– Megtisztelő és megható, hogy díszpolgár lehettem. Kicsit meg is lepett a dolog, hiszen a munkám Erzsébetvároshoz köt, a helyi közösségekért dolgozom több mint harminc éve, Óbudára aludni járok haza. De tudom, hogy ez a cím a munkásságom elismerése, ezért esett különösen jól a kitüntetés.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/33. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg.
