A színház kitölti az életemet. Szőröstül-bőröstül érdekel, már minden részletében kipróbáltam magam, talán csak jelmezt nem terveztem – mondta a Budai Hangnak Mikó István. A Jászai Mari-díjas színésszel Švejkről, Kabos Gyuláról, Robin Williamsr¾l, az örök érvényű Kalákáról és a Pasarét kisugárzásáról beszélgettünk.
– Több mint három évtizede játssza a Švejk vagyok című zenés sörözgetést. Mi ragadta meg Jaroslav Hašek derék katonájában?
– Az, hogy nem vagyok olyan, mint Švejk. Kisember-figura, bár ebben még hasonlítunk, mivel sem a szó igazi, sem az átvitt értelmében nem vagyok nagy ember. Švejknek ami a szívén, az a száján, bármilyen helyzetben gondolkodás nélkül kimond mindent. Én nem ilyen vagyok: latolgatok, próbálok vigyázni, hogy ne sértsek meg másokat. Az őszinteség szép dolog, de néha csínján kell bánni vele. Švejk ezzel nem foglalkozik. Ő akármilyen témában otthon van, mindenhez hozzászól. Rokonfigurája Hrabal Pepin bácsija, aki ha elkezd egy mondatot, jó, ha egy óra múlva pontot tesz a végére. Természetesség és egyszerűség jellemzi Švejket, akinek ráadásul papírja van arról, hogy hülye. Ez az ő védekezési stratégiája: a hülye azt mond, amit akar. Lehet, hogy én is ugyanazt gondolnám, mondanám, mint ő, de jobban esik a bőrébe belebújva megtenni. A hosszú évek alatt persze hozzám is idomult, ahogy én is hozzá.
– A regény száz éve politikai szatíraként született. Változott azóta a mondanivalója?
– Vannak olyan irodalmi művek, amelyek minden korban megtalálják a pillanatot, amikor szólhatnak az olvasókhoz. Hašek műve is ilyen. Van benne néhány olyan mondat, ami utal ugyan a politikára, de mégsem direkt módon politikus. Ennek ellenére mindenki magára tudja vonatkoztatni: az is, aki éppen uralmon van, és az is, aki az uralomra készül. Mindenkinek nyújt valamit, hisz lelkében és gondolatiságában is kapcsolódik a napi történésekhez. Maga a történet az első világháború idején játszódik, ezt egy kicsit elemeltem, így olyan, mintha Švejk most is itt lenne közöttünk. Van egy második része is: a Folytassa Švejk! című előadás szerint a főhős túlélte Hašeket, de a második világháborút, is, és Paliveccel, a vendéglőssel együtt megérte a szocializmust. Utóbbi Ferenc József arcképe helyett ez idő tájt már Sztálin képmását óvja a légyszartól. Švejk viszont ugyanazokról a dolgokról elmélkedik.
– Hašek hősével tökéletesen egymásra találtak, összetéveszthetetlen színészi karaktere mennyire befolyásolta a pályafutását?
– Szívesen lennék Cyrano, csak nem biztos, hogy rám osztanák, inkább Ragueneau, a kocsmáros szerepét kapnám meg. Ezért is teremtődött meg a Švejk-előadásom, hogy ne legyen hiányérzetem. Sokszor volt olyan pillanat a pályámon, amikor valamit el akartam mesélni, de épp nem volt hozzá darab. Így inkább megcsináltam magamnak. Ilyen például Háry János alakja. Kis Pál István szekszárdi költő barátommal – aki sajnos már nincs közöttünk – közösen alkottuk meg a Háry vagyok, az angyalát! című obsitos történetet, amelyben a nagyotmondó katona alakja elevenedik meg. Háry is olyan figura, akinek történeteivel végig lehet mesélni az egész magyar történelmet, alakja halhatatlan. A színpadon megtaláltak azok a szerepek, amelyek összhangban vannak a karakteremmel és a belső adottságaimmal. Nagyon szeretem Kabos Gyulát, lelki rokonság van köztünk, sok szerepét el is játszhattam színpadon. Milyen érdekes az élet: jómagam is tagja voltam annak a művészcsoportnak, amely Amerikából hazahozta a hamvait, és örök nyugalomra helyeztük a Farkasréti temetőben.
– Szinkronszerepei miatt sokan a hangjával azonosítják, elég csak Micimackóra, Lusta Dickre, a Főkukacra vagy épp Robin Williams alakításaira gondolni. Ezek a munkák ugyanolyan fontosak, mint a színházi szerepek?
– Jaj, én magán nőttem fel – gyakran szólítanak meg így, de ezzel nem igazán tudok mit kezdeni, mert nem tudom, hogy mások milyennek hallják a hangom. Ma már kevesebbet szinkronizálok, átalakult a műfaj, más a tempó, gyorsabb a munka. Régebben nagyobb volt az odafigyelés, a szinkront tényleg úgy rendezték, mint egy színházi előadást, manapság ez már csak asszisztensi feladat. Az összes szinkronszerepem közül a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van áll a szívemhez legközelebb. Sokrétű feladat volt, mivel Robin Williams olyan színészt játszott, aki maga is rajzfilmfigurákat szinkronizál. Kihívást jelentett, hogy ritmusban, habitusban meg tudom-e teremteni azt, amit ő. De emlékezetes volt az Aladdin című rajzfilm is, melynek eredetijében szintén ő adta Dzsini hangját, míg a magyarban én keltettem életre a szereplőt. A rajzfilmfigurák esetében először mindig a hangot rögzítik, ahhoz rajzolják meg a karaktereket, Dzsini az ő hangja nyomán alakult ki. Robin Williams nagyon szeretett improvizálni – ebben talán hasonlítunk is –, sok politikus, ismert személyiség hangját tudta utánozni, számomra épp ezért nagy nehézséget okozott, hogy ennyi, különböző hangot megteremtsek úgy, hogy az alakhelyes legyen.
– Nem színészként indult, hanem zenészként. A legenda szerint 1969-ben egy buszon alapították meg korábbi osztálytársával, Gryllus Dániellel a Kaláka együttest.
– Az érettségi után történt: Pasaréten szálltam fel az 5-ös buszra, Dani a Fogaskerekű környékén. ơ már egyetemre járt, én meg éppen nyomdaipari tanuló voltam, mert nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Zötykölődtünk a buszon, és arról beszélgettünk, milyen jó lenne összehozni valami együttest, nem akartunk rockzenekart, mert mindenki azt alapított akkoriban. Megbeszéltünk egy találkozót az Andrássy úti Ádám sörözőbe, ahol végül megszületett a Kaláka. Ma emléktábla őrzi ezt a pillanatot.
– Öntől jött az ötlet, hogy verseket zenésítsenek meg, ami a beatkorszak kellős közepén váratlan lépés volt. De a zenekar gyorsan sikeressé vált, nemcsak a kor nagy költői, de a fiatal generáció is rendszeresen látogatta a Kaláka koncertjeit.
– Műfajilag nem találtam ki semmi újat: már a középkorban is léteztek olyan versírók, akiknek a műveit azonnal énekelték. Amikor megalapítottuk a Kalákát, nagy divatja volt a sanzonnak, ezek a dalok pedig mindig nagyon jó szöveggel párosultak. Ezért is gondoltam, hogy saját helyett inkább irodalmi alkotásokat használjunk. Egy dal akkor igazán jó, ha szimbiózisban él a szöveggel, ráadásul sokkal erősebb hatást lehet elérni, ha egy vers hangulatát a zene segítségével próbáljuk visszaadni. Ez az örök érvényű műfaj tartja életben a zenekart ma is. Csak pár évig voltam a Kaláka tagja, de hogy milyen jó kis találmány volt, semmi sem mutatja jobban, minthogy a többiek még mindig együtt vannak, fellépnek, komponálnak. Mai napig őrzik a Kalákának azt a nevében rejlő jellegzetességét, hogy együtt, közösen hoznak létre értéket.
– Nem hiányoznak a közös zenélések?
– Nagyon nehéz egy fenékkel több lovat megülni. Nekem a színház fontosabbá vált, mert sokkal több mindenre adott lehetőséget. Azóta ez kitölti az életemet. Már minden részletében kipróbáltam magam, talán csak jelmezt nem terveztem. Szőröstül-bőröstül érdekel, persze ma már csak módjával. Nagyon jól esik immár az is, ha otthon ülhetek, igaz, nem tétlenül. Imádok olvasni, klasszikus zenét hallgatni. Ez pihentet, feltölt, és ha néha-néha még játszani is kell esténként, akkor örömmel megyek.
– A Kaláka tagjai mind a híres Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolába jártak. Mitől volt olyan különleges ez az iskola?
– A tanárok figyeltek egymásra, a művészeteket komplexen tanították: ha a zenében eljutottunk a barokkhoz, akkor a barokk festészetről, irodalomról is tanultunk. Szinte nem is kellett tanulni, olyan érdeklődéssel figyeltem az órákat, hogy mindent azonnal magamba szívtam, a reáltárgyakon kívül. Remélem, ma is vannak még ilyen intézmények.
– Életre szóló barátságok alakultak akkor ki?
– Nem az a barátság, amikor mindennap hívogatjuk egymást. Másfajta kötődés. Van olyan általános iskolai osztálytársam, aki talán a legközelebb áll hozzám, mégis évente egyszer találkozunk. De mindig számíthatunk egymásra. A legjobb barátaim azonban a költők és a zeneszerzők. Ady, Radnóti vagy Csokonai Vitéz Mihály verseire gondolkodás nélkül rá tudok kattanni.
– Kisebb-nagyobb kitérőkkel négyéves kora óta ugyanott él: abban a II. kerületi lakásban, amit korábban Dayka Margitnak szántak. Mi az, ami ennyire ide köti?
– Dayka Margit sosem lakott ott, de a lakáshoz tartozó erkélybe belevésték a nevét, így jelezve, hogy ez az övé. 1954-ben épült sztálinbarokk ház, de nagyon szeretek ott lakni, se nem nagy, se nem kicsi, pont jó. Nem szeretem a belvárost, bár néha jó ott sétálni, de lakni semmiképp. Pasaréten a városnak és a természetnek van egy olyan közös kisugárzása, ami nagyon közel áll hozzám.
– Ötödjére vették csak fel a színművészetire, ahol Kazimir Károly volt a mestere, később tőle vette át a Thália/Arizona igazgatását.
– Végigjártam a szamárlétrát: főiskolásként még csak szöveg nélkül, aztán kaptam egy-egy mondatot, kisebb, majd nagyobb szerepeket. Sok mindent eljátszottam, sokféle műfajban kipróbáltam magam. Elsősorban vidámabb karaktereket alakítottam, de a kedvenceim mégis azok voltak, ahol egyszerre lehetett kacagtatni és megríkatni a közönséget, pont úgy, mint az életben. Nagyon sokat tanultam mindeközben Kazimirtól, akit sokan méltatlanul támadtak. Hogy joggal vagy jog nélkül, az teljesen mindegy. Mindenkit lehet támadni, szeretni és elismerni. Ő a maga idejében progresszív színházat csinált. Senki nem gondolta, hogy előadás lehet a Kalevalából vagy a Csúsingurából. Viccelődtek is vele a színészek, hogy legközelebb majd a telefonkönyvet fogja színpadra vinni. Jó szerepeket játszottam nála, de egy idő után már vágytam a hagyományos színházra. Az viszont egyáltalán nem volt benne a tervben, hogy színházigazgató is legyek, – a Thália mellett és után a Soproni Petőfi Színházat vezettem egy évtizedig –, de annyira kapacitáltak a többiek, hogy végül megpróbáltam. A legnagyobb gyomorgörcsöt mindig az okozta, hogy miként mondjam meg valakinek – akár a barátomnak is –, hogy a következő évadban már nem számítunk rá. Önkéntelenül is átalakult a kollégákkal való viszonyom, nehéz volt utána visszaevickélni a színpadra. Mai fejemmel már nem vállalnám, színésznek tartom magam, és az is szeretnék maradni.
– A Thália Színház meghatározó előadása volt az 1988-as Mindhalálig Beatles, ami egy öltözői ötletből indult és Kazimir Károly íratott hozzá darabot. Mitől vált kultikussá ez a darab?
– Az utolsó előadás miatt még a Nagymező utcát is le kellett zárni, annyian voltak rá kíváncsiak. Nem is számítottunk ekkora sikerre, én azt gondoltam, ki fognak fütyülni, mert hozzá mertünk nyúlni a Beatles dalaihoz. De pont az tetszett a nézőknek, hogy színészek voltunk, a sikerben pedig biztosan közrejátszott a vágyott szabadságérzés is. Még a rendszerváltás után is játszottuk, és az előadás üzenete a politikai környezettel együtt alakult. A valóság találkozott a dalokkal.
– Hetven felett is még aktívan dolgozik, számos társulattal játszik, zenét ír. A karácsony az elcsendesedés idejét jelenti?
– A hétköznapokban is képes vagyok elcsendesedni, ehhez nagy segítséget ad a művészet, az irodalom, a zene. De fontos, hogy az életünkben vannak ünnepek, amikor talán több idő jut a szeretteinkre, arra, hogy számot vessünk magunkkal, a tetteinkkel. Próbáljunk változtatni, ha kell, ha pedig nem kell, örüljünk annak, hogy a megfelelő mederben folyik az életünk.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/51. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg december 16-án.
