Sok szó esett a hetvenes években a szabadságról. Talán túl sok szó, ez még a kisfiúnak is feltűnt. Szó esett róla az úttörőcsapat gyűlésein, a májusi vidámparkban, és szó esett tíz év múlva, az MHSZ-lőtéren, Apafán. A szabadság volt a témája az aszfaltrajzversenynek, amelyet a Medgyessy-sétányon rendeztek, a Nagyerdő bejáratánál. Bátortalan krétarajzaimat az eső mosta el. Egyszer oklevelet is kaptam, azt már egy óvodai A/4-es lapra, a téma akkor már a közlekedés biztonsága, ebben otthonosabb lehettem.
Folyton szabadságharcokat ünnepeltünk. A miénket, amelyet az orosz cár hadserege vert le, meg az övéket, a nagy októbert, amelyben ők verték le és végezték ki családostól a tulajdon cár atyuskájukat, és közben Lenin himbálta az ő lámpácskáit, ahogy ez a közkeletű képeskönyvben állt.
Tanáraink azt állították, hogy akármerre nézünk, szabadság van.
A Szabadság útján volt akkoriban egy szép, nagy strand ugyancsak a szabadságról elnevezve, ahol először csúfoltak a többiek a megnövekedett pocakomért, és ahol elvesztettem a hullámmedencében a búvárszemüvegem csatját.
Sitt és hó | Magyar Hang
„Nagyon szívesen lapátolok sittet, ha az, akinek ez dolga lenne, eljön helyettem rendelni az egészségházba.”
A Szabadság útján volt egy üres telek a fürdő mellett, ahol néha cirkuszi sátor állt, egyszer a vízi cirkusz valósággal elvarázsolt, pedig egyébként nem nagyon szerettem a cirkuszt, de aznap megtetszett a szokatlan közeg, az illuzionistákat szállító csónakokkal meg a medence fölött egyensúlyozó kötéltáncos lánnyal. Azt sem lehetett feledni, hogy a Szabadság útja vezet a temetőbe. És a Szabadság útján állt a szovjet laktanya is. Ez mind-mind a szabadság volt.
Egyszer eljöttek hozzánk az elvtársak az óvodába. Nálunk állomásozó szovjet katonatisztek. Ők voltak a város garnizonja. A Moszkvából előretolt helyőrség. Nyilván november hetedikén vendégeskedtek nálunk. De hát vajon mit kerestek ők, Versinyin, Szoljonij és Tuzenbach hetvenes évekbeli, plus size tányérsapkájú utódjai éppen a mi minden szempontból periferikus jelentőségű óvodánkban? Úgy tudtuk, és jól tudtuk, hogy nekünk is vannak saját hús-vér katonáink a saját laktanyáinkban, minek kellenek ide még ők is? Netán ők adták a műsort?
Dehogyis, épp ellenkezőleg, ők hallgatták meg türelmesen a mi suta kis előadásunkat a „novhétről”. Kövérek voltak, pirospozsgásak és bajszosak? Részben, nem mindegyik, nem volt előírás sem a pluszsúly, sem a toka. Részben ázsiai arcok? Mintha. Mi, óvodások természetesen nem mondtunk sem szovjeteket, sem pedig megszállókat, mi otthon is oroszokat mondtunk. Tudtam nagyanyámtól, hogy ők („ezek”, mármint a tányérsapkások ködvágó sapkás közlegényei) gurították föl az utolsó bort a pincénkből, és nagyon örüljünk, hogy egyébre nem volt szükségük. Ez engem feltétlenül óvatosságra intett. A katonatisztek végigülték a hosszú asztalt, mellükön csilingelő kitüntetésekkel, előttük kancsó víz. Mi pedig bámultuk őket mint eleven és nem egészen veszélytelen egzotikumot.
Zombik a gazos hegyoldalon - interjú Térey Jánossal | Magyar Hang
Világmegváltást nem érdemes várni Térey János új regényétől, humoros társadalmi tablót annál inkább.
Gimnazista koromban ismertem meg a Debrecenhez hasonlóan ugyancsak alföldi Szegedet, és onnantól az lett a bezzeg-városom, mert a rokoni szálak révén jól ismert, eliparosodott Miskolc szóba sem jöhetett, azt a nyomasztó, esőverte, bebarnult peremű várost a gyönyörű környéke sem menthette meg, évekbe telt, mire szeretni tudtam. Szegedet viszont irigyeltem a napos vízpartjáért, azzal valóban nem lehetett versenyezni, meg a falusias esetlegességeket kiküszöbölő, tervezett belvárosáért, négyzetrácsos utcahálózatáért, de nem irigyeltem a végeláthatatlan laposságáért.
Nekünk legalább dombjaink voltak, erdős, erős, nagy-nagy homokbuckáink. A középkori eredetű Dobozi-temetőben álltak a legmagasabbak, bár a dombtető így sem jelentett konkurenciát a hajdan a főtéren álló, gótikus Szent András-templom toronycsúcsainak. Hiszen az nem volt kicsi, legalább ötvenméteres, ráadásul karcsú ikerrel is rendelkezett a Verestorony formájában. Mégis ezekről a halmokról nézett szét, aki látni szerette volna a várost, vagy aki le szerette volna rajzolni, rézbe óhajtotta metszeni, ám a terepszint aligha emelkedett tíz-tizenöt méterrel a város felé. (Az anekdotikus hagyomány azt híresztelte a hortobágyi csárdáról, hogy annak a küszöbe meg a Nagytemplommal volna egy magasságban, na ne. Ha e szerint gödörben fekszünk, hát „akkor a Hortobágy folyó mír’ nem folyik be Debrecenbe?”, kérdezi egy lokálpatrióta blogger, jellegzetesen ízes és csípős debreceni tónussal.
„Kezdenek már nyakukba venni" - Száz éve halt meg Ady Endre | Magyar Hang
Adyban van valami zavarba ejtően integratív, valami lefegyverzően „összmagyar”. Hívhatnám akár nemzetegyesítő karizmának is.
Nem, ez legenda. Valójában a hajdúháti gerincen álló látóképi csárda az, amelyik tíz méterrel van magasabban a Nagytemplom padlójánál; a folyó mellett álló hortobágyi csárda értelemszerűen völgyben helyezkedik el.) Aztán ezeket a temetődombokat a sírokkal együtt legyalulták, eldózerolták, miként annyi mást, ma lakótelep áll a helyükön.
A szilárd burkolattal csak a XIX. század második fele óta rendelkező városban a terepszint sem örök: gödrei mindig feltöltődnek a szálló portól, szelíd dombjait pedig elegyengetik. Debrecen, a szabadságharc őrvárosa, ahol Kossuth Lajos detronizálta az élő királyt, nem tűri sem az értelmetlen horpadásokat, sem pedig a szemtelen kinövéseket.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
