Egy lehetséges utóhatás

1986. május 2-án Lyonban a Kupagyőztesek Európa-kupája fináléjában a Dinamo Kijiv káprázatos játékkal 3–0-ra verte az Atlético Madridot. A korabeli otromba szóbeszéd szerint a kijeviek sugárhajtású rakétaként száguldozták be a pályát. Az ízléstelenség élét némiképp tompíthatja, hogy akkor még igen keveset lehetett tudni az egy héttel korábban bekövetkezett csernobili atomerőmű-katasztrófáról. Ahogyan azt a nemrégiben véget ért és hatalmas sikert hozott amerikai minisorozatból is tudjuk, a hatóságok napokkal utána és akkor is csak vonakodva ismerték el a baleset tényét, annak valódi következményeiről, így az áldozatok számáról pedig még később értesülhetett a világ. A hivatalos megfogalmazások igyekeztek jócskán elbagatellizálni a történtek súlyát, ami abban is megnyilvánult, hogy a béketáborban mindenütt megtartották a szokásos május 1-jei felvonulásokat. Így a katasztrófához legközelebb eső nagyvárosban, Kijevben is.

Tény, hogy Blohinék iskolajátékkal ütötték ki a KEK-döntőben a spanyolokat. Úgy tűnt, beköszöntött a szocialista futball virágkora, hiszen öt nappal a kijeviek diadala után a Steaua Bucuresti megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (a sevillai döntőben a rendes játékrészben elért 0–0-t követő büntetőpárban Duckadam egyszerűen lehúzta a román kapu rolóját). Na és hát ott volt a magyar válogatott, amely egy évvel korábban a világon másodikként, Európából elsőként harcolta ki a mexikói világbajnokságra való kijutást, 1985 végén pedig a neves angol szaklap, a World Soccer a kontinens legjobb válogatottjaként nevezte meg.

A szovjet válogatottra viszont nehéz idők jártak. A Szbornaja utoljára 1985. október 30-án nyert, majd utána folyamatos csapások érték. 1986. január 22-én a szovjetek 2–0-ra kikaptak Spanyolországban, február 19-én pedig 1–0-ra Mexikóban. A március 26-án Tbilisziben megrendezett Szovjetunió–Anglia mérkőzésen a vendégek 1–0-ra győztek, amit április 23-án Temesvárott újabb, 2–1-es vereség követett, ezúttal a románoktól. Elérkezett a világbajnokság előtti utolsó mérkőzése, május 7-én, Moszkvában, ahol a Lenin-stadionban 40 ezer néző elhűlve és mérgelődve látta, hogy a Szbornaja kínkeserves 0–0-ra végez a nálánál jóval gyengébbnek tartott finnekkel.

A szovjet csapat kispadján ekkor a Dinamo Minszk egykori válogatott futballistája, Eduard Malofejev ült. A Szbornaja vele harcolta ki a világbajnokságra való kijutást. A fehérorosz származású szakember az olimpiai csapat szakvezetői székéről került a nagyválogatotthoz, úgy, hogy egy ideig párhuzamosan vitte a kettőt. Az olimpiai csapat is kiharcolta a továbbjutást: bár az utolsó mérkőzésen hazai pályán kikapott a magyaroktól, jobb gólkülönbséggel a csoport élén végzett – igaz, a szocialista országok bojkottja miatt végül nem utazott el Los Angelesbe.

Ezen a bizonyos 1984. április 25-ei olimpiai selejtezőn egyébként a magyar csapat kispadján Mezey György ült, aki Malofejevhez hasonlóan ugyancsak együtt vitte az olimpiai és a nagyválogatottat. Sőt alighanem futballtörténelmet írt, amikor 1983. szeptember 7-én a Népstadionban előbb levezényelte a szovjetek elleni budapesti olimpiai selejtezőt (0–1), majd annak lefújása után pár perccel az NSZK elleni mérkőzésen (1–1) debütált a nagyválogatott szakvezetőjeként. Két meccs négy óra leforgása alatt, erre mondják, hogy nem semmi.

A Dinamo Kijiv nyert már korábban KEK-et, mégpedig 1975-ben. A csapatnak, ahogyan tizenegy évvel később, az ukrán születésű Valerij Lobanovszkij volt az edzője, az ellenfél éppenséggel a Ferencváros. (A végeredmény akkor is 3–0 a kijeviek javára.) Aztán az újabb nemzetközi kupagyőzelmet követően, pár nappal a finnek elleni fiaskó után, egyben három héttel a mexikói világbajnokság rajtja előtt Malofejevet menesztették a szovjet válogatott éléről, és helyére Lobanovszkijt nevezték ki. Aki tulajdonképpen a Dinamo Kijivet vitte ki a Mundialra: a 22-es keretben 12 kijevi futballista volt. Közülük 8-an pályára is léptek a napra pontosan egy hónappal a KEK-döntő után sorra kerülő Szovjetunió–Magyarország-csoportmérkőzésen, ahol, mint az köztudott, a Szbornaja 6–0-ra verte azt a magyar csapatot, amely az olimpiai selejtezőkön kétszer is találkozott Malofejevékkel, jól ismerte tehát azt a gárdát, szakvezetésével egyetemben a velük való összecsapásra készült.

Gorbacsov 2006-os nyilatkozata szerint valójában a csernobili 4-es reaktor robbantotta föl a Szovjetuniót. E sorok írója most puszta föltételezésekkel él, de talán nem valószerűtlen, hogy a szovjet futballcsapat körül 1986 májusában lezajlott hirtelen váltásban az is közrejátszhatott, hogy az atomerőmű-baleset után a Szovjetunióban a hangulat javításának és a figyelem elterelésének egyik lehetséges eszközeként szóba kerülhetett a válogatott reménybeli jó szereplése a Mundialon. A Malofejev–Lobanovszkij csere e tekintetben észszerű döntésnek tűnt – ha némiképp váratlannak is –, helyességét igazolta a június 2-ai mérkőzés. Addigra megfékezték a csernobili lángokat, a zónát kiürítették, és a szovjet vezetés, ha a katasztrófa pontos okát nem is, de annak mértékét többé-kevésbé már elismerte.

Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb című sorozatának többi részét ittolvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!