Pedagógusok, politizáljatok!

Sokat elmond a magyar politikáról, mennyien tartanak mifelénk attól, hogy ha bármiért is szót emelnek a nyilvánosságban, az „politizálásnak” fog minősülni. Nem véletlen, hogy bárki szálljon is síkra a munkavállalók jogaiért vagy kedvezőbb munkavégzési körülményeikért, annak első dolga mindenki számára világossá tenni, hogy nem politikai, hanem kizárólag szakmai érdekek vezérlik (más kérdés, hogy mekkora sikerrel). Különösen érthető ez a tanárok esetében, akikkel szemben jogos elvárás, hogy az osztályteremben ne politizáljanak. De ahogy a pedagógus az iskola falain kívül is pedagógus marad, úgy ez a felelősség is hajlamos elkísérni a nyilvánosság fórumaira.

Csakhogy ha valaki nyilvánosan kiáll az aktuális kormányzattal szemben az érdekei mellett – legyenek bár azok szakmai érdekek –, az mindig politikai cselekvés. Ez óhatatlanul így van, és valójában így is van rendjén. A demokratikus politika ugyanis nem kizárólag a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól, hanem legalább annyira a különféle társadalmi csoportok gazdasági és tág értelemben vett „szakmai” érdekeinek érvényesítéséről (vagy legalábbis erről szólt, amíg el nem kezdett mindent felzabálni az identitáspolitika). Ebben az értelemben azt várni a pedagógusoktól, hogy ne politizáljanak, nem más, mint azt várni, hogy soha ne álljanak ki a saját érdekeik mellett.

Persze többé-kevésbé egyértelmű, hogy a mindenkori szakmai jellegű tiltakozások résztvevői a „politika” mely fogalmától szeretnék távol tartani magukat: a pártpolitikától. Ezt könnyű megérteni, de annál nehezebb kivitelezni. Különösen egy olyan közegben, ahol a politikát zéró összegű játszmának tekintik, vagyis ahol a politikai szereplők abból indulnak ki, hogy ami veszteséget jelent a kormánynak, az automatikusan nyereség az ellenzéki pártoknak. Így a pártok kölcsönösen abban érdekeltek, hogy pártpolitikai színezetet adjanak az érdekérvényesítés minden formájának: az ellenzék a kormány gyengülését reméli erről, míg a kormányzat azt akarja bebizonyítani a közvélemény számára, hogy a tiltakozók nem szakmai érdekeket képviselnek, hanem (párt)politizálnak.

Különösen jól mutatták ezt a négy évvel ezelőtti kockás inges tanártüntetések. A közoktatás erőltetett centralizálása szinte törvényszerűen vezetett a pedagógusok körében kialakult komoly feszültséghez, a kormány mégis az első pillanattól szervezett pártpolitikai fellépésként igyekezett beállítani figyelemfelkeltő akcióikat. Közben az ellenzéki közvélemény egy része a szokott csodavárással és kormánybuktató igénnyel fordult az érdekeikért kiálló pedagógusok felé. Ez pedig egyfajta önbeteljesítő jóslatként működött: a tiltakozásokban egyre inkább csak azok vettek részt, akik a kormánykritikában voltak érdekeltek, míg a többi érintett visszaigazolva láthatta azt a káros sztereotípiát, hogy bármiféle nyilvános megszólalás egyet jelent a pártpolitikába való belesodródással.

2020 eleje ebben a tekintetben változást hozott 2016 elejéhez képest. Nem önmagukban az új Nemzeti alaptantervvel kapcsolatos tiltakozások, a kormány és az ellenzék egy része ugyanis jól láthatóan berendezkedett a kötelező olvasmányokkal és a „hazafiassággal” kapcsolatos (ál)vitára. Valódi mérföldkövet sokkal inkább az egyházi iskolák tanárainak állásfoglalása jelentett, hiszen – némi leegyszerűsítéssel – a piaristákat az átlagnál valamivel nehezebb sorosistáknak beállítani (még ha igény érezhetően volna is rá). A frontvonalak összekuszálódását követően viszont jóval nehezebb a számos sebből vérző Nattal kapcsolatos minden szakmai kritikát a pártpolitikai térbe tolni. A kormány persze így is kísérletet tett erre, amikor minisztériumi közleményben sietett tudatni az aláírókkal, kivel is kerülnek ezáltal egy platformra – mondanunk sem kell, hogy Gyurcsány Ferenccel.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi évek magyar közéletének egyik legnagyobb tehertétele annak állandó méricskélése, ki kivel kerül egy platformra. Mára azonban ez változni látszik. Orbán Viktor az ellenzéki pártok folyamatos présben tartásával gyakorlatilag kikényszerítette, hogy a stratégiai együttműködés útját válasszák, és olyan politikusok kerüljenek egy platformra, akiről álmunkban sem gondoltuk volna. De a jelek szerint ez nemcsak a pártpolitikában történt meg: a Fidesznek a közoktatás szférájában is sikerült valami hasonlót elérnie az ágazati érdekek semmibe vételével, a szakpolitika leépítésével és a kritikákra adott végtelenül militáns reakcióval.

Vajon politizáltak-e az egyházi iskolák állásfoglalását aláíró tanárok? Igen, amennyiben minden ágazati érdekérvényesítés politizálás. És vajon a pártpolitika mezejére tévedtek-e, amikor nem voltak tekintettel fellépésük esetleges pártpolitikai következményeire? Nem, hiszen állásfoglalásuk éppen azért született meg, hogy a közoktatásról folyatott vitában ne kizárólag a pártpolitika szempontjai érvényesüljenek. Ebben az értelemben pedig örömmel üdvözölhetjük, ha a pedagógusok politizálnak – legalábbis amíg nyilvánosan, és nem az iskola négy fala között csinálják.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/10. számában jelent meg március 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/10. számban? Itt megnézheti!