Hazafiság

Bár ebben az országban sokan sokat használják a hazafiság szót, meg még többen annak ellenkezőjét, a hazaárulást, de attól tartok, ritkán esik szó arról, hogy a viharos magyar történelemben mikor mit jelentett hazafinak lenni.

Ritka, nem túl hosszú kegyelmi állapotoktól eltekintve az igazi hazafiság, furcsa módon, többnyire éppen a hatalommal való szembenállást jelentette.

Most is. Az igazi hazafiság pontos leírását Hermann Hesse Nobel-díjas német író, költő, festőnél találtam meg, akiről az is sokat elárul, hogy német létére 1946-ban, azaz mindössze egy évvel a borzalmas hitleráj után kapta meg a díjat.

Híres mondata így hangzik: „Szívesen vagyok hazafi, de mindenekelőtt ember, és ha a kettő együtt nem megy, mindig az embernek adok igazat.” De hogy hazai hírességre is hivatkozzam, Tamási Áron szerint, „aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan”.

Ezek megszívlelendő gondolatok, különösen a Fidesz híveinek, akiknek a hamis kormányzati propaganda naponta sulykolja, hogy hazafi csak kormányhű polgár lehet, a hazafiság, a magyar érdek képviselete egyenlő a kormány és személy szerint a kormányfő feltétlen tiszteletével és követésével. Mindenki más, idegen (Soros-) zsoldban lévő közönséges hazaáruló.

Sajnálatos módon nincs ebben semmi újdonság, nagyon is ismerős a helyzet. Így volt ez Horthy, majd Kádár alatt, és így van ez Orbán idején is, miközben ezek a rezsimek nem éppen emberségükről (voltak) híresek. A Horthy-érában ember, azaz hazafi az maradt, aki szemben állt a kiáltó nyomorral, az irredenta propagandával, az antiszemitizmus és a rasszizmus más megnyilvánulásaival, a hitleri szövetséggel, a háborúval. Hány kiváló, tragikus sorsú hazafit lehetne felsorolni ezekkel a tulajdonságokkal!

A kádárizmus előtörténete a magyarországi etnikai tisztogatással kezdődött, majd a brutális rákosista elnyomással folytatódott, amely ’56-ba torkollott. Kádár eredendő bűne a forradalom megtorlása volt, amely számos áldozatot követelt, és amelyet a későbbi gulyáskommunizmus sem feledtethetett. Már csak azért sem, mert ez az időszak is az emberi szabadság súlyos korlátozását jelentette, amelyet a szamizdatosok és más értelmiségiek áldozatvállaló hazafisága sem tudott érzékelhetően enyhíteni.

A rendszerváltás röpke húsz éve volt az, amikor emberség és hazafiság nem került szembe egymással. Sokan, köztük én is, hittünk abban, hogy ez ezentúl alapvetően így lesz, de a történelmi folytonosság megtalálta Horthy és Kádár „méltó” utódját, akinek nem is igazán volt nehéz dolga, hogy visszaállítsa a „hagyományt”. Ma megint minden ismerős. Az újak belakják a teret, leporolják a régi bútorokat és eszméket, helyreállítják a „jogfolytonosságot”.

Emberség és hazafiság újra harcban áll egymással.

A mai hazafiak azzal a dilemmával szembesülnek, hogy az országot irányító honfitársaikkal szemben a nép valódi érdekeinek képviseletéhez külországi szövetségek keresésére kényszerülnek, amivel a kormányzat verőembereinek szolgáltatnak hazug érveket. Az a szomorú helyzet állt elő, hogy az EU társországaiban több a rólunk felelősen gondolkodó politikai vezető, mint idehaza. Ez már csak azért is így van, mert ellentétben a rezsim hazugságaival, Magyarország és Európa érdekei nagymértékben fedik egymást.

Az EU minden hibája ellenére értékközösség, a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok lassacskán egyetlen globális jelentőséggel bíró képviselője. Ritka szerencséje ennek a sokat látott népnek, hogy az EU-hoz tartozunk, és a magyarok elsöprő többsége – Orbán minden hazug támadása ellenére – ezt pontosan tudja. Magyar paradoxon, hogy az emberséghez és a hazafisághoz hasonlóan a magyarok jelentős részében a magyarság és az európaiság furcsa viszonyban van egymással.

De ez talán éppen a történelemmel magyarázható, és idővel remélhetőleg feloldódik, ha tesz is érte, akinek kell.

A szerző jogtudós, 1995 és 2007 között a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, 2008 és 2010 között a Független Rendészeti Panasztestület elnöke, 2014-ig fővárosi közgyűlési képviselő.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/24. számában jelent meg, 2019. június 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/24. számban? Itt megnézheti!