Amikor hosszú idő után előkerült Tamási Áron darabja, az Ősvigasztalás, személyesen Ablonczy László vitte el a Tiszatáj szerkesztőségébe. Az özvegy, Bokor Ágota féltette az egyetlen példányt postára adni, így végül a színikritikus személyesen kezeskedett az 1973-a megjelenésről. És ahhoz képest, hogy ezeket az éveket úgy jellemzi, mint amikor Tamási régi darabjait sem játszották, az Ősvigasztalással megtörhetett valami. Három évvel később Sík Ferenc állította Pécsen színpadra, Radnóti Zsuzsa pedig így írt a drámáról: „az Ősvigasztalás a nyelvnek (…) a varázsalakját támasztja fel. Régies igealakjai, túlhajtott ismétlései, rímtelen, rímszerűen összecsengő szabadvers-sorai, szaggatottsága, a mondatok túlfeszített belső ritmusa, kozmikus képei, liturgikus zengése (…) eksztatikus hatást idéznek elő.”
Ezt az eksztatikus hatást, a „szó mágikus erejének” érvényesülését dicséri visszatérően Ablonczy is a Tamási-életműben. A színpadi művekről szóló kötet nyelvezete, ahogy Tamásié is, izgalmas, ugyanakkor szintén fokozott figyelmet követel. Máskülönben el lehet veszni a szavak erdejében: Tamási „a piavei tűzkatlan poklából került a másik mélységbe – a hazából való kivettetés és a hétköznapi megnyomorítás szüntelen próbatételébe. A személyes omlásban vérzik a Kollektív is, a lelki-megroppanás közösségi dráma. Mert a szülői ház, a család s a szülőfalu, vele a székelység, mint népközösség szenvedése az egyetemes emberi lét kérdéseit kísértette.”
Ablonczy átérzi a Tamásit feszítő dilemmákat, küzdelme és ereje hírvivőjévé válik, minthogy tapasztalja mind a szövegekben, mind a farkaslaki otthonban, micsoda őserő rejlik ebben a világban. Amikor pedig ez színpadra kerül, akkor valóban úgy érezheti a néző, hogy valami rendkívüli részesévé válik. Előadásnál több lehet ez, ha ügyesen csinálják: rítus, varázslat. Persze ha elvétik, akkor könnyen maskarásbállá fokozhatják a látványosságot, nehéz feladat ez a színházi emberek számára is, nem elégséges önmagában a Tamási-szöveg.
Ablonczy szerencsére tudja, mihez érdemes viszonyítani, ítéleteit nem véti el, még ha nyilvánvalóan nem is tesz úgy, mintha kívülről, távolságtartással szemlélné témáját. Esszéisztikus szövegeiben rendre visszatér azokra, akikről úgy érzi, méltatlanul nem őrizte meg őket kellő súllyal az emlékezet, beszéljünk akár Tessitori Nóra versmondóról vagy a Fekete kolostor némileg jobban ismert szerzőjéről, Kuncz Aladárról. Közben pedig végigveszi a hol lelkesültebb, hol szigorúbb vagy hallgatásával tüntető kritika alakulását. Méltó tanulmánykötet ez a 125 évvel ezelőtt született Tamásiról.
Ablonczy László: Tamási Áron sorsjátékai, MMA Kiadó, 2022, 4800 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/44. számában jelent meg, október 28-án.
